|
Párizs,
május 14.
I.
A Skating Rink
[Saját
levelezõnktõl] Mint Budapesten valamikor a moziteátrumok, úgy lepték el most
Párizst a Skating-palace-ok. Párizsban mindenütt kerekeznek. A kerekes
korcsolyázás céljaira óriási, finom csûrök épülnek: sok a vészkijárat, de
Ököritó veszedelme mindenütt. Különben pedig szégyenlem, tehát bevallom: bizony
egyszer magam is felkötöttem a négy kerekû korcsolyát, csábító ez a bolondság.
Elõször is a lármája: ha valaki behunyja a szemét, s hallgatja, megesküszik,
hogy a tengert hallja, friss, szélvészes alkonyaton. Meg azután: mennyi nõ.
Párizs kapott egy új ötletet, egy új találka-módot, és folyik az örök, kedves
vásár. Sokkal jobb, mint a jégpálya, mert itt jó meleg van, a Skating
palace-okban illatos bolond, kerítõ levegõ. A zene szól, nagyon ballerinás,
fehér ruhákban a Skating Rink nõi alkalmazottjai adják a vidám biztatást.
Egészen õsz, öreg bácsik kerekeznek szédületes gyorsasággal, s ismerkednek még
szédületesebb gyorsasággal. Régi, elfelejtett angol sport ez, s Párizs
vállalta, hogy fölébreszti: fölébresztette. Egy évig, két évig, talán háromig
divatban marad, s azután elmúlik a Skating Rink is. De párizsi feladatát
betöltötte: néhány tízezer pásztorórát mívelt, s ez a fõ. Alapjában szigorú
erkölcsû embernek tartom magamat, de nem tudok haragudni az olyan
intézményekre, melyek megkönnyítik e zenebonás s az embereket szerteszóró
világban, hogy egy nõ s egy férfiú egymásra találjanak. Mindezt négy kerék
csinálja, szépen, formák között, sõt még a testi egészségre is hasznosan, s
akinél a negyedik kerék nem hiányzik, ha akarja, egekig repülhet.
II.
A Liabeuf önérzete
Liabeuföt,
a párizsi gyilkos csizmadia-legényt, elõre tudta mindenki, halálra ítélték.
Bosszút akart állani a rendõrökön, s megölt közülök egyet, súlyosan
megsebesített sokat, persze éppen az menekült ép bõrrel, akin bosszút akart
állani. Munkaadói sorban igazolták, hogy kitûnõ, pontos, jó munkásember volt
mindig. Nem az apacs-fajtából való volt, hanem egy nagyon indulatos és - ez a
furcsa - nagyon-nagyon gõgös ember. Elítélték volt egyszer, mert úgy látszott,
hogy szegény, szomorú hivatású szép leányoktól fogad el pénzt. Õ ártatlannak
hitte magát, s az állítólag ráfogott, meggyalázó bûnért akart bosszút állni. S
majdnem shakespeare-i dolog, hogy a halálbüntetés kihirdetése után mit
kiáltott:
-
A fejemet levághatják, de kijelentem, hogy nõk kitartottja sohase voltam.
Ez
volt, s csak itt tört ki a Liabeuf önérzete, de itt igazán cézárian tört ki.
Bizonyos,
hogy Fallières nem fog megkegyelmezni neki, Liabeuföt egy fejjel meg fogják
rövidíteni. Nagyon utálatos vadsággal, elkészülten ölt ez a gõgös, ifjú,
önérzetes csizmadia-legény. De ahol a héroszokat nem tanári, klasszikus,
lehetetlen mértékekkel mérik és jegyzik, följegyzik a Liabeuf nevét. Mégiscsak
bátor, hõs csizmadia az, aki a bizonyos s talán megérdemelt halál elõtt is
harsányan kijelenti, hogy õt ne tekintsék közönséges, magát nõkkel megfizettetõ
fél-férfiúnak.
III.
A képzelt Parseval
Így
kellett történnie, a repülés ennek a mi most élt korunknak legnagyobb,
legidegesítõbb problémája. Angolországban, Németországban sokszor látták már,
most Franciaországban is látták. Toul városban húsz katona esküszik meg, hogy
látta a büszke, a titkos, a hatalmas légi hajót. A Verne-regények nagyon
dolgoznak bennünk, s a repülés borzasztó nagy félelmünk és vágyunk. Ezért
történik, hogy egy nem létezõ, nem repülõ, mesebeli kormányozható Parsevalt
sok-sok ember lát. A repülés kezd olyan tömeg-hallucinációt produkálni, mint a
középkorban egy-egy meg nem történt s mégis százaktól látott csodatétel. A
képzelt Parseval éppen olyan rangú jelenség, s éppen úgy látszik, mint a
lourdes-i Szûz Mária vala sokak által látható. Csodálatos, megrendítõ, szomorú,
hogy a tudomány és eredményei az emberi fantáziából nem tudnak különb
eredményeket kihozni, mint amiket a vallásos miszticizmus hozott ki.
Máriapócson sír a szent Szûz, s Toulban egy sereg fiatal, jószemû katona lát
egy csodaléghajót, mely - nincs.
Pesti Napló 1910.
május 15.
Ady Endre
|