21. A LEGÍRÓBB ÍRÓ

Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam: Mikszáth 25 év óta, ahogy elsõ írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr! Persze, ma már számot tudok adni magamnak arról a különös, hideg és mégis alázkodó hódolatról, mellyel Mikszáthhoz voltam és vagyok. Ma nem él széles e nagy világon író, aki annyira, olyannyira író, mint Mikszáth, hadd mondhassam ezt a paradoxont: irodalmi író. Bizonyos, hogy önmaguk kegyetlen ostorozásából s az élet lángjának elemésztésébõl élõ és író poétáknak imádott írója sohse lesz Mikszáth. De hódolnia kell bárkinek elõtte, mert az ereje félelmes, s mert a legirigylendõbb, legkirályibb életek élete az, melynek eseményei a mûvész-alkotások.

Úgy gondolom néha, ha Goethe magyarnak születik, okvetlenül az lesz, aki Mikszáth, mert nem szorozzák meg énjét ködös, germán filozófusok. Goethe, a nagyszerû Goethe, sok rejtett csatornát tarthatott a világ elõtt elsírni szégyellt könnyözönök számára. S egyébként is, Goethét valószínûleg csak a rajongó kortársak káprázata s kaján tanárok spekulációja tették meg görög Zeüsznek. Hiszen Goethe azt vallotta, hogy minden szimbólum, ami történik, s minden csak jel és látszat, ami látszik. Mikszáth világfölfogása nem ilyen zavart és komplikált: Mikszáth az életet óvatosan leélni valónak s magasságos megnyugvással leírni valónak vallotta.

Mikszáth valószínûleg kinevette azt a két szõrszálhasogató mûvészdogmát: 1. hogy az élet álom, 2. hogy az álom az élet. Magyar eszével úgy gondolta, hogy az élet adott valami, kötelesség, melyet töltsünk be lehetõleg kényelmesen és zavargás nélkül. Ezenfölül pedig az élet bárhol, Magyarországon éppen nem kevésbé, mint máshol, fölöttébb érdekes és mulatságos panoráma. Tehát, míg élünk, s míg látunk, tudassuk ezt az életet és látást gyötrõdõ és vigasztalásra szorult sorstársainkkal. Minden írása krisztusi cselekedet, fölemel, meg­kacagtat, feledtet, s példát ad alkalmas idegrendszerû lényeknek, hogyan kell az életet elviselni tudni szépen, bölcsen, emberien.

Behunyta a szemét, betömte a fülét sok-sok új dolog elõtt, de ezt õ nem képtelenségbõl vagy gyávaságból, hanem akarattal tette. És ez, éppen ez igazolja, milyen nagy ember és nagy mûvész, milyen nagy író Mikszáth. Õ tudta, hogy csak korszakának s e korszak szülte egyéniségének lehet igazi és becsületes kifejezõje. Nem hadonászott, nem keresett olyan helyeken, ahol nem volt lelni valója, nem akart mindig és mindig megújulni. Õ csak Mikszáth akart lenni, ezt a Mikszáthot szépen kibontani az akármilyenség lárvájából: mûvész.

Volna szavam ahhoz, hogy õt a politika is segítette oda, ahol most trónol, de ezt már e sorok között elõbb megmagyaráztam. De tanuljunk Mikszáthtól, és mosolyogjunk: már az is nagy dolog, hogy magyar író ilyen országos figyelmet nyer, és hogy fontoskodnak körülötte ezer- és ezerszámra olyanok is, akik Mikszáth mivoltát még csak nem is sejtik.

Mikszáth fenomén, a legíróbb író, és egy csöppet sem poéta, de csak azok szemében nem poéta, akik a fogalmakat kölcsönveszik. Már az a nemesen büszke, magasból való nézése a történéseknek, mely minden sorából gúnyosan ránk hunyorít, egyike a legfölségesebb poézis-fajtáknak. Palóc, nem palóc, kutatták saját külön Gobineau-ink, de olyan magyarja a magyarság egy válságos érájának, amilyen akkorról nincs több. (Ez az a magyar józanság, a Mikszáthé, amit farizeusok meghamisítva az igaz magyarság lehangoló kritériumává próbáltak tenni.)

Nincs egyféle magyar, nincs egyféle ember, de Mikszáth kivételes magyar és kivételes ember, és nem ok nélkül ünnepli a másféle ünnepekhez szoktatott Magyarország. Egy teljesen más szabású ember, egy jóval fiatalabb, reménytelen s lenézett kortárs, íme, meghajol a legíróbb író elõtt. Mikszáth nem a poéták, nem az élet keresztrefeszítettjeinek az írója, de miért legyen több mint Mikszáth? Istenemre, ez sok, ez elég, ez gyönyörû, s ezért legyünk hozzá háladatosak.

VU 1910. május 15.

Ady Endre