22. EGY HÍRES BUKOTT KÉPVISELÕ

(Emlékezés Jean Allemane-ra)

Párizs, május 19.

Franciaország minapi választási hekatombájában egy híres ismerõsömet siratom: Jean Allemane „exgályarab”-ot. Így szerette nevezni magát Allemane, akit párizsi kerülete most nem küldött vissza a Bourbon-palotába. Teringettét, öt-hat szavazattal bukni el egy Jean Allemane-nak és éppen Párizsban, dísztelen sors. Bizonyos, hogy a Commune egykori hõse ma úgy szidja az általános választói jogot, mint Tisza István. És ha az ember meggondolja, hogy ugyanez az Allemane valamikor akár fölperzselhette volna Párizst. Amilyen hirtelen haragú ember ez a kis ember, talán sajnálja is, hogy nem tette meg.

Általában azt gondolom, hogy III. Napóleon ma még élõ megbuktatói közül sokan bánják már a dolgot. Például Rochefort, aki egy idõben olyan biztosra vette a köztársasági elnökséget, hogy mérget vett volna reá. Szegény Allemane is azért kiskirálykodott a Commune alatt, azért fegyenckedett gyilkos gyarmatokon hosszú évekig, hogy még képviselõi uraságából is kipottyanjon?

Nagyon hasonló esemény-gazdagságban a két ember élete, az Allemane-é és a Rochefort-é. Igazán csak Párizsban lehetségesek még az ilyen pályák, az ilyen sorsok, az ilyen életek. Allemane fiatal betûszedõ volt, amikor a francia-német háború kitört. S amikor Párizs kikiáltotta a Commune-t, ez a kicsi, fiatal, hetyke ember ott van a vezetõk között.

Könyvet írt a Commune-rõl, rabságáról, kínjairól, bõbeszédû, vaskos, rossz, de mégis nagy­szerû érdekességû könyvet. Akkoriban ismerkedtem meg vele, amikor ez a könyv megjelent, és meglátogattam. Okvetlenül elképed a helyemben minden más magyar ember is, aki a mi nagyságos képviselõ urainkhoz szokott. Külvárosban, ócska házban, fönt-fönt nem is tudom hányadik emeleten, húzós csengõvel csengetünk. Ajtót nyit egy mezítlábas, rossz papucsú öreges nõ: ez a Madame, a képviselõ úr felesége. Takarítja a szobát, mely hálószoba, budoár, szalon, ebédlõ és minden. Azaz van egy szoba még, az Allemane dolgozószobája, három lépés hosszú, két lépés széles. Egy rossz íróasztal, egy fonott ócska szék s könyvek egymásra rakva, zsúfolva a fal mellett a plafonig.

Ide, az Allemane dolgozószobájába persze nem lehet bemenni, csak egy ember fér ott el. Alapjában ma sem értem ezt a háztartást, mert már akkor tizenötezer frankra emelték a képviselõ urak fizetését.

Lent a földszinten bolt volt különben. Allemane mellékesen egy kis szocialista nyomdát és könyvkereskedést tartott. Ma már ebbõl kell megélnie, hacsak bele nem hal a bukásba avagy meg nem választják valami idõszaki választáson.

Apró ember, senki se hinné, hogy miket élt, és mindenki húsz évvel fiatalabbnak hinné, mint amennyi. Kiválóan értelmes, eszes, nyugtalan, heves és csökönyös, türelmetlen, mint minden tribun és autodidakta.

Elég egy szó és Allemane-nak már kipirosodik az arca, s már kiabál. A szabadgondolkozás kérdéseirõl beszélgettünk, s már dühbejött az önmaga elsõ mondatától.

- Meg kell szabadítani az emberiséget az Istentõl és a felebbvalóktól.

De ez azután minden harmadik mondata, s a közbeesõ kettõk olyanok, amelyeket õ már százszor kipróbált a népgyûléseken.

Nagyon fájhat neki a bukás, és örülök, hogy nem láthattam viszont, mint ex-képviselõt. Ez nekem is fájt volna: vannak emberek, akik ha nincsenek a szószéken, nem is õk maguk. És Allemane-t nem szabad lett volna elbuktatni, õ már igazán úgy benne volt a francia parlamentben, mint a testbe lõtt és ottmaradt golyó. Siratom az öreg forradalmárt, a hivatásos képviselõt, s példáját íme, enyhülésül megmutattam azoknak a magyar volt képviselõknek, akik nemsokára egészen volt képviselõk lesznek. Még Allemane is megbukik, íme, óh nép, nagy a te hatalmad.

Pesti Napló 1910. május 22.

Ady Endre