23. JEGYZETEK A SZAJNA MELLÕL

Párizs, május 23.

I.

Kiké lesz Párizs?

[Saját levelezõnktõl] Párizs legszívesebben a királyoké volt mindig, de ma már a számûzött királyok is fehér hollók Párizs számára. Leopolddal, a belga királlyal s Edwárddal talán örökre ki is veszett a Párizsban mulatozó fejedelemfajta. Még György, a görög király, maradt volna, de õ már bajosan hagyhatja el Hellászt néhány párizsi görbe napért. Még a szerb trónörököst is komoly tanulmányok vágya hozza el Párizsba, s általában nincsenek már mulatós királyok. Egy-egy egzotikus fejedelem érkezik még néha, aki komolyan veszi azt, hogy Párizsban léhának illik lenni. De már a többi császárok és királyok, ha jönnek is, olyan palástosak, mint a cár, s olyan józanok és fontoskodók, mint Roosevelt. De viszont Párizs a harmadik köztársaság alatt se felejtette el a második császárság tobzódó, szép korát. Kiké legyen, kiké lesz tehát ez a királyokat kedvelõ, királyi Párizs? Hajh, hajh, Párizs kénytelen lesz demokrata lenni ízlése és múltja ellenére. Már-már látjuk a királyok utódjait: az amerikai multimillio­mosokat, a, híres aeroplánosokat, nagy tenoristákat s író-hírességeket. D’Annunziót már úgy fogadta Párizs, mint egy inkognitóban érkezõ királyt. Igaz, hogy a királyi vendégek póri utódjait titokban lenézi a párizsi demokrácia. De valakiké mégiscsak lehessen Párizs, mert élni még Párizsnak is muszáj. A királyok különben is kezdtek smucigoskodni az utóbbi idõkben: ejh - gondolja Párizs - legyünk demokraták, ha muszáj.

II.

A Thalamas mandátuma

Thalamas az a híres professzor, akit Franciaország Szent Imre-ifjai jobban gyûlölnek, mint a mi Szent Imre-ifjaink gyûlölik Marczalit, sõt Piklert. A Jeanne d’Arc legenda szertetépõjét, a Hervénél veszedelmesebb Thalamast Versailles város most képviselõjévé választotta. Talál­koztam egy diákcsapattal a választást követõ napon, s láttam Thalamast mosolyogva ülni be egy tramwayba. Hou, hou, Thalamas - ordítottak a hazafias ifjak, akiket nyilván kitanítottak e tüntetésre. És Thalamas mosolygott: éppen Jeanne d’Arc napján, május 8-án küldték õt a parlamentbe. Szegény orléans-i szûznek nem volt soha olyan szerencséje, mint azoknak, akik ma belõle élnek. Akadémikus lesz abból, aki Jeanne d’Arc mellett ír, s képviselõ lesz legalábbis, aki bántja.

III.

Brieux, az akadémikus

A francia Akadémia most fogadta ünnepélyesen tagjai közé és kebelére Brieux-t. Tagadhatatlanul van olyan érdekes a Brieux akadémiai tagsága, mint a Donnay-é volt. S mint Donnay-nak a Chat noirt, akként hányják a szemére Brieux-nek is irodalmi ifjúkora bûneit. De az ifjúkori bûnök megbocsáttatnak még Richepinnek is, megbocsáttatnak mindenkinek, aki megtér. Nincs könnyebb valami, mint abbahagyni a forradalmat s megkomolyodni. Brieux nevetve hallgathatja a vádakat, hogy íme belõle, az egykori forradalmárból is akadémikus lett. Ha õszinte akarna lenni, ezt üzenné jó- és rosszhiszemû kritikusainak, a szemrehányó Catóknak:

- Sorsát senki sem kerülheti el, pláne, ha az ember akarva keresi - a sorsát.

IV.

György, a részeges

Párizsban élõ angolok fajukat meghazudtoló, illojális nyíltsággal beszélik: az új király részeges. Tengerészt akartak csinálni belõle, s tengerészeti ismeretei ide lyukadtak ki: ismeri és nagyon-nagyon megszerette az alkoholt. Lehet, hogy ráfogás, de mégis furcsa, hogy én magam legalább hat-nyolc különbözõ, egymást nem ismerõ angoltól így hallottam. Hiszen az erõs pezsgõket megitta Edwárd király is, de nem feledte el, hogy Bacchus ellensége Vénusznak. S õ már inkább csak Vénuszt kedvelte, ami nem jelenti azt, hogy György király nagyon szeresse Bacchust, de Vénuszt se vesse meg. Az angol temperamentum szerencsés még a királyi trónon, s még túlzásaiban is: megtalálja mindig a módját, hogyan kell élni és élvezni.

Pesti Napló 1910. május 26.

Ady Endre