|
(Kaffka Margit
könyve)
Tisztelt
Margit asszony, újból azt szeretném Magának tanácsolni, hogy ne legyen olyan
elhatározottan, kérlelhetetlenül, imponálóan igaz íróember, mint aki. Lássa e
tanácsomnak igazolását egy bolond, szeszélyes kimondásban: én is jobban
szerettem, azaz tûrtem Magát, amíg ki nem derült a Maga valami mivolta. Milyen
szép tréfa-virágokkal udvaroltam Magának: „nem szeretem az írónõket, de Maga
annyira író, hogy már nem is nézem Magát nõnek”. És ugyanez az úr azóta,
valahányszor ideje jut rá, korrigálja, rontja a Magának egykor hetykén,
biztosságosan s felelõsség nélkül odadobott elismerést.
Hát
így vagyunk, ilyenek vagyunk, Margit asszony, de durva igazságtalanságaink
érthetõ tömkelegébõl egyetlen kis, bátor igazság hadd osonjon ki: Maga inkább
intellectuelle-é látszik válni, mintsem tökéletesedettebb mûvész-asszonnyá.
Én
értem Magát, értem a Maga vívódó s a férfiú miatt siklott, bukott, esett,
zúzott, olykor gyõzedelmes asszonyait. De ma már (ez volna talán az én kritikám
lelke) bosszant, hogy egy asszony eltérülni látszik attól a hivatásától, hogy
mûvész legyen.
Rendben
van, Margit asszony, rendben van minden, s az is rendben van, hogy én már
Magának talán rosszul elfogult kritikusa vagyok. De az már, a teremburáját, még
sincs rendben, hogy egy ilyen író, mint Maga, könyvet adat ki, s a Nyugatban,
még a Nyugatban is, a Maga ellenségének kell elkövetkezni - szeretõ és
szükséges gorombaságokra.
Tisztelt
Margit asszony, ezennel és ezentúl is szívesen vallom magamat a Maga
természetes ellenségének, mert ha nem volnék ellensége, szétcibálnának az
asszonyai, a novellabeliek.
A
Maga asszonyai furcsa pe[r]szónák, de ha perszónák olykor igazán is, az a nagy
hibájuk megmarad, hogy hibáikat a Kaffka Margit tisztes és fehér védelme alatt
követték el. Õnekik már megbocsátottam, de Magának, Margit asszony, ugye hogy
nem ilyen egyszerû s kívánatos a fölényes megbocsátás? Persze nálunk,
Magyarországban, érthetõ volna minden lehetõ vagy lehetetlen, korszakokat
kijátszó, kisemmizõ fenomén. Maga is gyönyörûen érthetõ volna, ha mûvészetétõl
azért tágít olykor kicsit vagy sokat, mert hát propaganda kell a népnek.
Például megérteném Magát, ha mûvészségével egy kergetõ feministaság is
társulna, de Maga nem feminista.
Így
bajok villannak ki és elõ: egy okossággal sújtott mûvészet s egy lángtalan,
hideg odatolása, kiáltása annak, hogy „én író vagyok, de feminini generis”.
Nagy
Endrének van ellenem, rólam egy gyilkos, találó mondása: „jó, jó, valaki szép
verseket ír, de nem muszáj ebbe belehalni”. Hadd lopjam ezt el, s hadd
konferáljam ezúttal Magát, tisztelt Margit asszony: „jó, jó, egy asszony olyan
tehetséges, mintha férfiú volna, de nem kell ebbe belehalni”.
Tisztelt
Margit asszony, ha netalán a férfiú és nõ bolond, örök, nagy harcának kis
dokumentumát szeretné látni e kis írásban, téved. Ez a kis írás megkésett, de
régen kész hódolat s egy figyelmeztetés, hogy az emberben mégiscsak az ember a
fontos s nem a nemi különbség.
Higgye
el nekem, hogy maga nem lesz kisebb mûvész és nagyobb asszony, ha túlteszi
magát azon az elámuláson, hogy Maga asszony-létére nagyon kiváló, sõt
mûvészember.
Ady Endre
|