26. A FORRADALMÁR PETÕFI

Még avval se vigasztalhatom magamat, hogy Petõfi Sándor miatt vertek meg, mert Ady Endre miatt és egy könyvkiadó bolt miatt kaptam a verést. A forradalmár Petõfi címû könyv dolgáról van tudniillik szó, melyben a Nyugat olvasói méltán követelhetnek tõlem egy kis magyarázatot. Sietek kijelenteni hogy ártatlan vagyok, de azt is, hogy nincs cudarabb állapot olykor, mint ha az ember nagyon ártatlan. Különben pedig nem a verés fáj, váljék egészségükre, akiknek olyan remek alkalmat adtam az ütésre, s én pedig nagyszerûen bírom. De az már fájna keservesen, ha egyetlen jóemberem is eltûnõdne egy kicsit, hogy mégis, ez az Ady nem csalfáskodott-e evvel a Petõfi-könyvvel?

Esztendõk óta folyik Magyarországon majdnem büntetlenül egy csúnya komédia Petõfi nevével Petõfi ellen. Petõfibe kapaszkodva ágálnak, ámítnak, sürögnek, gyarapodnak olyanok, akiket az a néhai isteni fiatalember, aki haragudni is jobban tudott, mint mi, ha vélük él, okvetlenül véresre ver. Rossz könyvek, farizeus beszédek, lelketlen ünnepek, lelkes üzletek omlanak és ömlenek. És egyszerre csak teljes vakmerõséggel már teljesen a magukénak hirdetik Petõfit éppen azok, akiket Petõfi legjobban utált. Népellenes urak, apácatelepítõ mágnásasszonyok, cifra reverendás papok s nagyurak galád szolgái jönnek elénk - Petõfivel. És azok, akiket Petõfi még jobban utált: a gyávák, az üres, hazug honfiaskodók és mindenek­fölött a rossz írók, a tehetségtelenek.

Haragos fájdalmamban már régen gondolkoztam, ki tudna legeslegjobban szétütni e bûnös komédiások között. S már régen láttam, hogy Petõfi meghamisítóival igazán alaposan elbánni csak egy ember tudna: Petõfi. Jöjjön ellenük Petõfi maga, a maga szociális hitvallásával, a maga csillapíthatatlan és határtalan forradalmiságával, a saját verskorbácsaival. Úgy látszott, hogy a körülmények is segítenek e régi háborús tervemben: Petõfivel megfenyíttetni Petõfi álbarátait.

Egy budapesti könyvkiadó cég fölszólított, hogy válogassam össze egy könyvben azokat a Petõfi-verseket, melyek legvilágosabban adnak képet Petõfirõl, a nagy nemzeti és társadalmi átalakulás egyik fanatikus munkálójáról, Ferdinánd császár, Kossuth Lajos és Táncsics Mihály kortársáról. Ezek a versek nem a legjobb Petõfi-versek, de Petõfi Sándor polgárnak leg­emberibb, leghevesebb s a valóságokhoz legragaszkodóbb vallomásai. S ha Petõfit politikailag és társadalmilag éppen a radikális átalakulások gyûlölõi foglalják le maguknak, nemes kötelesség Petõfit azoknak visszaadni, akiké volt. Mert a szabadságmozgalmakra nagyon rossz idõk járnak most Magyarországon, s Petõfi forradalmár utódjai (Petõfinek, a polgárnak, a politizálónak, az agitálónak utódjai) nem engedhetik át az úgyis kegyetlen és hatalmas ellenségnek az õ Petõfijüket.

Így gondolkoztam, amikor kapva kaptam a kiadóvállalat tervén, s a többit most már röviden elmondom. Olcsó könyvet gondoltam, nagyon olcsót, munkások, diákok zsebeihez szabott árral. Lehet, hogy a kiadócég eleinte azt vélte, hogy néhány íves írással teszem majd üzletibbé ezt a könyvet. De én legelsõ beszélgetésünkkor megmondtam, hogy e könyvben a Petõfi-versek összeseregeltetése a fontos. Párizsban válogattam össze, s jelöltem meg a verseket, s ott írtam eléjük néhány sort, mely nem akart más lenni, mint egy mutató ujj: nézzétek, lássátok. Két levelemben is magyaráztam a kiadócégnek, hogy itt Petõfi beszél, s énnekem jóformán látszanom se szabad. Itt a könyv ideája, bátorsága és (akkor még azt hittem) dicsõsége óhajttatták meg velem, hogy nevemmel helyet álljak rajta és érte. S még inkább az, hogy hátha harc, háború lesz a könyv nyomán, s az effélébõl gyávaság volna kimaradni. Ami bekövetkezett, arról nem tehetek, mert kétezer kilométerrõl mindent látni, tudni, megfigyelni nehéz. De ez a könyv csak a Petõfi könyve akart lenni, és én nem írni, de cselekedni akartam vele. Plakátokon, üzleti körlevelekben, hírlapi hirdetésekben meghurcoltak, s méltatlanul odadobtak martalékul szép számú ellenségeim s szamár irigyeim bunkós pennái elé.

A Nyugat olvasóinak tartoztam ezt elmondani és még azt, hogy derék gondolat szép, tiszta, szeretõ szándék ritkán járt még rosszabbul, pedig az ilyesmik többnyire rosszul járnak. Mindegy: a forradalmár Petõfi él, s õ mégis el fog bánni az õ meghamisítóival, s ez a fontos.

Ny 1910. június 1.

Ady Endre