|
Úgy
gondolom, hogy nálunk még nem értenek elég jól az effajta, kedves
írócsúfoláshoz. Nem új, de mindig pikáns, ahogy egy kicsit olvasnak, ez a
játék, s engem érdekel különösen. Magyarországon tudniillik énrajtam próbálták
ki legsûrûbben és legsokaságosabban. Kár, hogy kevésszer sikerült, mert
bizonyosan könnyebb volna Ady-paródiát írni, mint Baudelaire-t.
Paul
Reboux és Charles Muller urak „A la manière de…” könyve már talán a harmincadik
kiadás körül tart. Új és új írók kerülnek bele, sõt régibbek és régibbek, mivel
a diákokra is kell számítani. Zola, Gyp, Bourget, Ohnet, France, Mirbeau,
No[a]illes grófné mellett az iskolákban olvasott klasszikusok is.
A
módszer: paródiás kritika, bolondos utánzás, de mindig haragos-irigy
grimászolással. Ez a haragos-irigy grimászolás olyan szükséges ehhez a
„mûfaj”-hoz, mint a kicsúfolandónál az egyéniség.
Röhögõsen
imitálni valakinek írói erényeit és bûneit nagyon nagy dolog. Irodalmi gourmet
legyen, aki teszi[,] a legeslegfinomabb fajtából, s egy egyéniségtelen
sok-tehetségû író - együtt. Áldozat pedig az is lehet itt, aki például írói és
mûvészi mérlegen semmisen könnyûnek találtatott. Kemény Zsigmondot éppen úgy ki
lehet csúfolni, mint Senky Aladárt. De elképzelek egy Senky Aladárnál íróbb
írót, egy valóságos írót, aki már az ilyen mókuskodások számára föltörhetetlen
mogyoró. Az író-természetrajzhoz valósággal új, tudományos adatokat szállítanak
az olyan csúfolódók, mint ez a két francia példának okáért.
A
jó, haragos-irigy imitálók értetik meg, hogy az író-betegség sajátságos
betegség. Olyan, mint a torokgyík, mikor gyermekek között pusztít, de a
fölnõttek is megkaphatják. S közben egy sereg ember fájlalja a torkát, de ez a
torokfájás nem - torokgyík. Valósággal betegnek, valósággal írónak kell lenni,
s mellékes, hogy milyen rangúnak. Akibe a Reboux-k és Mullerek bele tudnak
kötni, az bizonyosan író, még ha Rosny is, akármelyik Rosny. A kritikai
paródiának avagy paródiás kritikának akkor és úgy van becse, ha az abszolút
író-természeteket megtalálja.
Az
író-manière-ek „mûfaj”-a pedig igazán értékes jelenség egy kultúrtársadalomban.
Okvetlenül elterjedt, heves és értõ olvasás-szokásra vall, ami mégiscsak a
legszükségesebb az irodalomnak. Ám bizonyos az is, hogy a szóban forgó francia
könyv nem volna ilyen kelendõ, ha egyszerûen antológiája volna a kifigurázott
íróknak. S evvel talán egész véleményt mondtam errõl a „mûfaj”-ról. Ez
olyasvalami bizony, mint a könyvvigéc, a nagyon ügyes könyvvigéc. Élelmesen és
sokat keresve csatangol az írók és a publikum között. Hasznos, derék, kedves,
kultúrás szerep, s úgy szeretném már látni, hogy Magyarországon is nagyon
kelljen és keljen.
Mihelyst
többen olvasnának, rögtön megteremnének a több és tehetségesebb csúfolók is. És
nagy gyönyörûség volna, ha minden valaki magyar írót kicsúfolnának végre. „A la
manière de” Paul Reboux és Charles Muller - sok-sok kiadású könyvekben.
Ny 1910. június 16.
Ady Endre
|