|
Négy
vagy öt évvel ezelõtt a bölcs Ignotusszal találkoztam Párizsban, aki az õ finom
és figyelmes közönyösségével ezt kérdezte:
-
Hát csakugyan Bakonyod neked ez a Párizs, és nem sajnálod a mi gyönyörû
Budapestünket, hol élnünk s halnunk kell?
Akkoriban
a Szajna túlsó partjáról, Párizs Budájáról jártam át naponként az igazi
Párizsba, a Kozmopoliszba. Imperiale-on jártam rendszerint, mert az olcsó volt,
ami szükségeltetett, s szép volt, levegõs, napos, jó.
Akkor
azt mondtam Ignotusnak egy piciny percnyi, kedvetlenül kedves gondolkozás után
(oh, szép ifjúságom):
-
Való, hogy néha fáj nekem az emigráns voltom, életem, szegénységem s az a
gyalázatosan gazdag Párizs. De ha ragyogó délben fölülök az omnibusz tetejére,
nézem Párizs nyüzsgését, szépségét, s eszembe jut Budapest s hozzátartozó,
hitvány népe: boldog vagyok.
*
És
most Párizsban beszüntetik, meghalatják az omnibusz magas emeletét s a
correspondance-ot. A correspondance (átszállójegy) halálába talán bele tudnék
törõdni, de az Imperiale vesztébe: nem. „Sic transit” - az ember nem tud már a
klasszikus bölcsek és poéták csacsis bölcsességével megvigasztalódni: öregszik.
A
tramwayba[,] az autóbuszba beletörõdhetett az ember: ezek emeletesek voltak, s
hasonlítottak a régi omnibuszokra. De az Imperiale eltörlése majdnem azt
jelenti, hogy ezután már nem szabad a nagyvárosi életet magasról, távolról
nyugodtan nézni. Rajongók, hívõk és svihákok azt mondhatnák, hogy a repülõgépek
korában éretlen szentimentalizmus ekként panaszkodva szólni. Holott nem így
van, s a párizsi omnibuszt a maga Imperiale-jával el kell siratnia mindenkinek,
aki [e] históriai nagyvárosnak nyugtalan szívén feküdt.
Mert
tudákos túlzás a szív ellen támadni, s természettudományi kérdést csinálni
abból, hogy mi is a szív? Az Isten, a lélek, a szív, csak hadd maradjanak meg
bõvülõ-táguló értelemnek[,] régi, nagy jelentõségükben. S a repülõgép is csak
maradjon annak, aminek ma még látnunk szabad és lehet. És szeressük olykor azt
is, ami régi, holott régi: a régiség nem mindig rossz, nem mindig - deleandum.
*
Hiszen
minden régi szokás és institúció új volt valamikor, s minden újért mártírvér
pergett. Például az omnibuszért is, melynek igazi föltalálója (avagy
fölfedezõje?) Baudry úr volt, aki Nantes-ban lakott. Baudry úr egyelõre csak
arra gondolt, hogy az õ meleg fürdõihez könnyebben juttassa el az embereket. S
mikor a társaskocsik beváltak, Baudry úr áttette a szállását Párizsba, s már
nem akart mást, mint utasokat szállítani. És Baudry úr, mint minden újító,
minden kezdeményezõ, csúnya véget ért: a hitelezõk elõl a halálba szaladt.
Gyorsabb omnibuszon, mint az övéi: beleugrott s belehalt a Saint-Martin
csatornába. Ez így volt jól, s az is jól van, hogy ma a legjobb értékpapírok
Párizsban a Baudry úr kocsijainak papírjai.
És
az se utolsó dolog ám, hogy az Imperiale-ok miként jöttek divatba Párizsban.
Berry hercegnõ fogadott a királlyal tízezer frankba, hogy õ föl mer ülni e
populáris magasságba. S Párizs attól fogva, hogy Berry hercegnõ megnyerte a
fogadást, a maga teljes, hazug demokráciájával keresztelte el Imperiale-nak az
omnibusz emeletét.
Nyolcvan
esztendõs az Imperiale Párizsban, s igazán fáj nekem, hogy nemsokára örökké
elmúlik. Budapest omnibuszai most kezdik, néhány év óta, a magasságnak ezt a
mozgó, utcai kultuszát. Miként legalább nyolcvan évvel kezdünk el igazán,
alaposan, mindent - Franciaország után. (A nagy forradalom kivétel: ezt mi
sohse kezdtük, s félek, hogy sohse kezdjük el.)
*
Az
Imperiale különben is oda való, ahol van mit nézni, s ahol az embereknek
hangulatuk van a hangulatokhoz. Párizs kibámulta magát, s eltelt a maga
szépségével, most már nem kell az Imperiale.
Sok-sok
száz kilométerrõl temetem én is az Imperiale-t, amelyhez már újabban hûtelen[!]
kezdtem lenni. Kocsik, taxiautók s az öregedés gyöngeségei, hiú álszemérmei
elhódítottak lassanként tõle. De az Imperiale látta az én fiatalságomat és
meghordozta dicsõségesen Párizs napos bulvárjain. És mit mondanék most
Ignotusnak, ha Párizsban találkoznánk s ha megint megkérdezne? Hajh, Párizs
nekem már nem Bakonyom, kedves, hideg[,] bölcs Ignotus mester. A budapesti
Imperiale-ra pedig nem illik és nem érdemes fölülni, az Imperiale-nak is vége.
Oh,
tarka emlékek, tûnõ ócskaságok, be belétek szeret végül minden ember, midõn már
nem vagytok.
Pesti Napló 1910.
június 24.
Ady Endre
|