29. VERLAINE ÉS CARRIÈRE

Korának legkeresztyénebb festõje, Eugene Carrière, megfestette kortársának, a legkeresztyé­nebb poétának, Paul Verlaine-nek az arcképét. Ez a híres Verlain[e]-kép Jean Dolent tulajdona lett, és maradt sokáig, de most megvásárolta a Luxembourg-múzeum számára a francia állam. Carrière, amikor Verlaine képmását megcsinálta, már glóriát festhetett ecsetjével a Verlaine- re dobott sárból a beteg költõ Krisztus-feje köré. És most, íme, feledvék a gyalázatok, s Carriere a hivatalos örökkévalóság biztos szállását is megszerezte az üldözött, szállástalan nagy költõnek.

Csak kortársak voltak õk, Carrière és Verlaine, nem barátok s nem testvérek a mûvészetben, nem egymást egyformán látni tudó valakik.

Carrière minden volt, ami gyarló, mai ember egyszerre lehet: filozófus, költõ, muzsikus, szociológus, piktor, szobrász, iparmûvész, humanista és ember. Jó, szomorú, hivõ és rajongó ember mindenek fölött, amilyenekrõl az ábrándos Swedenborg álmodhatott.

Paul Verlaine a muzsikás álmok alélt, mámoros önkínjaitól összetörött költõje már csak a múltban élt és az alkohol-vetítette jövõben. „A sajnált, az utált múlt s az ismeretlen, félelmes jövõ között feszíttetett meg” - írja egyik biográfusa. S csakugyan olyan volt már Verlaine élete vége felé, mint egy keresztre feszített, aki már lehunyta szemét, s zokogni is csak befelé zokog. És mégis találkozniok kellett, és mégis olyan természetes, hogy a Maternité, az Anyaság fanatikus festõje megtalálta, meglátta Verlaine-t.

Eugène Carrière az anyaságot hirdette legistenibbnek a földön, s az volt a hite, hogy a költõk is anyák, terhesei és megátkozott áldottjai a jövõnek.

Párizs másik szélérõl, valamelyik kórházból csalták ki a barátai néhány órára szegény Léliant. Szegény, bélyeges, kóborló, beteg Léliant, polgári és poétai nevén Paul Verlaine-t, aki kórházból kórházba költözött ez idõben. Nehéz dolog volt, egy pillanatig nem ült nyugodtan Carrière elõtt, fölkelt, járkált az atelier-ben, beszélt, vitatkozott, csúfolódott hangosan. Barátai biztatták, hevítették, nógatták, uszították, hogy mindent-mindent el tudjon árulni e pár óra alatt az arca. Így készült el a XIX. századnak egyik legemberibb portréja, a híres Verlaine-kép, Carrière egyik legszerelmesebb mûve. Különös olajfestmény Carrière eredeti Verlaine-képe, melynél talán csak Carrière Krisztusa fájdalmasabb, jellemzõbb, több. Még azok is, akik szigorú kritikusai Carrière-nek, ez elõtt a kép elõtt meghódolnak, mert ez a kép maga is teljesen mûvészi hódolat. A magyar publikum úgyszólván csak egy hitvány reprodukcióját ismerte eddig ennek a nagyszerû és megrendítõen lélekbelátó képnek. Még néhány litográfia adhatna némi képet e képrõl, azok, amelyek magának Carrière-nek gondos ellenõrzésével készültek.

*

„De Profundis”: 1896. január nyolcadik napján, ötvenkét esztendõs korában halt meg Paul Verlaine, a franciák boldogtalan, nagy poétája. Tíz év múltán, 1906-ban temették el Eugene Carrière-t, aki több volt, mint piktor: szép, fölséges, gazdag életû mûvész-bölcs. Szinte fáj a Carriere egyensúlyozott, munkás, hívõen szomorú, de mégis víg életére gondolnunk Verlaine mellett.

A Verlaine élete: egy föláldozott ember élete, akinek kálváriája száz idegen okot és titkot rejteget. Metzben született, mely ma már német föld, az apja katonatiszt, s már hajló korú ember. Õ korán érett, korán szomorú, korán poéta, az édesanyja érzelmes, jó asszony. S életébe, mely tisztes, polgári életnek vagy legföljebb úri, szolid költõi életnek vágyódik és indul, folytonosan belecsapdosnak a mennykövek. Párizs városának kishivatalnokáról minden ok nélkül, csak mert gyönge akaratú volt, azt hiszik, hogy veszedelmes forradalmár. Mert a Kommün idején õ ott maradt Párizsban, régi kávéházaiban és a versírásnál. Mikor Belgiumban nemsokára egy utcai csöndháborításért pár éves börtönre ítélték, a forradalmár-híre csinálta ezt; különben is ez az egykori jó diák, ez a hivatalba vágyó, hamar nõsülõ ember csak a különös végzet által lett azzá, ami lett. Mikor látta, hogy kegyetlenül tréfálkozik életével az élet, lappangó, örökölt temperamentuma kitört. A Verlaine életében a legtragikusabb, hogy õ végül elvadítva arra törekedett, hogy minden rosszat elhiggyenek róla. Szerencsétlen házassága, a német-francia háború idején játszott szerepe s belsõ, rejtelmes meghasonlása voltak az elsõ legnagyobb csapások. Egy ember, egy alapjában könnyes, lágy, versíró férfiú, akinek még az sem adatik meg, hogy egyetlen gyermekét, fiát, életében lássa. Azután jön egy excentrikus, furcsa poéta-gyermek, egy bolond, zseniális suhanc, aki végzete lesz. Rimbaud ez, akivel Londonba utazgat, s aki miatt a kegyetlen belga törvényszék olyan rettenetesen bánik el Verlaine-nel. Már elõbb hozzászokik az alkoholhoz, a feledtetõhöz, jelen-pótlóhoz s jövõ-ígérõhöz, és ezután az alkohol veszi át Verlaine sorsának intézését. Menekülni akar a sors elõl, olykor elõkelõ társaságokba hívatja meg magát, máskor a munkában akar elmerülni s szomjúságot oltani. Kolostorba megy, tanárkodik, föl-fölcsap földmívelõnek, sõt egy idõben komolyan hírbe tudja hozni magát, mint az Akadémia halhatatlan-jelöltjét. De örökségét elfogyasztja ez az ingadozó, nagyon változó élet, s végül Verlaine mámorosan összetûz öreg, jó édesanyjával is. Ekkor jön a második börtönbüntetés, azután a betegség, a kórházak, a részeg, csatangoló remeteség. Végre megéri azt, hogy az italt se bírja, s körülötte már csak züllött rajongók, ügyes számítók s rossz nõk maradnak.

Ez mind igaz, de a többi, ami Verlaine-rõl hírre kapott, galád, utálatos rágalom. Boldogtalan, másokért szenvedõ, Istennel megbékült, mégis tiszta ember, nagy poéta volt: ez az igaz.

*

Eugène Carrière-nek nincs élettörténete: elálmodta, elfilozofálta s ezernyi vászonba földolgozta az életét. Modern evangélista volt, imádta ezt a nõk által újhodó és újra újhodó emberiséget, az életet, az egész világot. Szeretett mindent, mindenkit, szerette a maga szomorúságát, talán ezt szerette legjobban - az Anyaságon kívül.

Mondják, hogy akarattal rosszul rajzolt, hogy monoton volt, s mindig egy gondolaton vagy érzésen nyargalt. De mondják mások, sokan, azt is, hogy nagysága nagyobb, mint a zenében a Wagneré, s csak még ezután érti meg a világ, ki volt Carrière? Bizonyos, hogy nagy mûvész volt, kívánatosan példás életû ember és keresztyén, szabad keresztyén, miként Verlaine. És itt találkoznak õk ketten: a keresztyénségben, a krisztusiasságban, életüknek altruizmusában. Verlaine nyomorultul, de generációkért és Istentõl megszentelt szívvel halt meg, Carrière gondolattal s vászonnal ugyanígy apostolkodott. Csodálatosan megnyugtató, hogy õk mégis észrevették egymást, s hogy a Verlaine-portré beszélni fog sokáig és százezreknek arról, hogy az élet összehozza az egymáshoz illõket, s hogy az az élet az érdemes élet, mely a leendõ életeket munkálta.

VU 1910. június 26.

Ady Endre