|
„Bizony
nagyon kicsi könyv ez… bocsánat… talán az utolsó könyvem” - írja az író: Pierre
Loti. Újságcikkekbõl, följegyzésekbõl, akadémiai prédikációkból összeütött
könyv, ez bizonyos, de igazi Loti-könyv. Színészkedés és szomorúság, gyönyörû
szomorúság a színészkedésben s könnyfacsaró színészkedés a szomorúságban.
Alphonse Daudet mondta volna egykoron Lotinak, amikor Loti az õ egyszerû,
hugenotta falusi õseirõl beszélt, ami következik: „Toi, vois-tu, tu as surgi là
comme un diable qui sort d’une boîte. Plusieurs générations, qui étouffaient de
tranquillité régulière, ont tout à coup respiré éperdument par ta poitrine… Tu
paies tout ça, Loti, et ce n’est pas ta faute…” Így van-e, nem tudom, de Loti
minden könyvében hugenotta õseit siratja, s úgy mutatja magát, mint véres
ragyogású mártírutódot.
Újabban
egy erõszakos mûvészi és emberi hitvallás Messiása szeretne lenni Loti, mivel
ez a legarisztokratikusabb lelki divat. A Loti hitvallása, mint e könyvébõl is
kitör, valami együgyû õstisztelettel összeházasított nihilizmus. Már-már úgy
látszott, hogy a hité a jövõ, az abszolút hité, mint a France-é vagy, mondjuk,
a Bourget-é. Hinni valamiben, ez volt rövid ideig éterinjekciója minden igazi
vagy csak híres francia valakinek. Most nem ez a legfontosabb, legszebb, hanem
megtagadni Rousseau-t s csak kedvelni és siratni az elveszett hitet.
A
harmadik köztársaság nagyon megnyomorította a francia lelket, s a tudományt és
haladást is csak azért nem káromolja az ember, nehogy ráfogják:
Brunetière-epigon. De Loti azért nem röstelli leírni: „minden igaz, és
mindennek az ellenkezõje is igaz.” Azonban az õsöknek biztosan igazuk volt,
mert azok tudtak hinni, s, istenem, az ember hatvan-hetven évet él, s a világi
dolgok hat-hétszáz év alatt is csak látszólag változnak.
Ez
a Loti-könyv összevisszaságában, újságírói voltában az õsökhöz és a
távolságokhoz imádkozik. Szomorú, rafinált mai könyv, sok esõ esik benne, sok
emlékezés és régi illat szállong. A nagy látatlan kapcsokat keresi a régmúlt, a
távolság az idegenség között és köztünk. Úti hangulatok a messze Keletrõl, a
babonás, de már a kultúrától romló baszk földrõl, Londonból, Berlinbõl, régi zugokból,
röpülõ vonatról s tarka tájakat panorámázó automobil-nyargalásokról. Város,
rejtett falu, hajó, bárka, vonat, automobil, Kelet és Nyugat, minden szomorú.
De a Loti finom, ravasz, szomorú tollából, új hitvallásából a legédesebb méz
csöpög az ajkainkra keserû lé helyett. Az jut eszünkbe, hogy milyen szép volna
szépen meghalni, de legföljebb csak két-három napra vagy hónapra.
Ny 1910. július 16.
Ady Endre
|