|
Az
Ady-verseket ma már gyûlölnöm kellene, s jobban is gyûlölném, mint gyûlölöm; ha
Reinitz Béla nem írja meg az Ady-dalokat. Akarattal mondom, hogy írta, mert
Reinitz Béla sajátságos, példátlan módon irodalmi cselekedetet végzett a
megmuzsikásított Ady-versekkel. Jó az, hogy a zene hivatalnokai éppen úgy
szidják ezt az Ady-Reinitz-muzsikát, mint a zene mániákusai s arisztokrata
õrültjei. Ezek az Ady-dalok valóban annak az Adynak a továbbnyirkált,
továbbvitt, továbbsírt versei, aki e verseket élete megrontóinak tartja.
Nem
tudtam Ady-verseket addig jól, magamat és mást megindítóan elmondani, amíg
Reinitz dalait nem hallottam. S nekem ma már szöveg nélkül is csupa muzsika a
Reinitz Ady-dalai, mert én már tudom az én igéimhez való mélységes
kapcsoltságokat[!]. Reinitznak minden és páratlan zsenialitása valahol a
zseniális fordítóé és a zseniális interpretálóé között lehet. De verseknek
zseniális fordítói alig lehetségesek, s a zseniális interpretálók is majdnem
mindig önmaguk kikiáltó heroldjai.
Ez
az új bátorság, ez az új cselekedet borította dühbe és vitte sárga-irigy
tajtékzásba Reinitz zenekritikusait. Nem tudták, nem volt szabad nekik
elgondolni, hogy valaki a muzsika nyelvén újjal és a muzsika-szertárt
gazdagítóval jöhet. S azt még kevésbé hihették el, hogy a muzsikus, aki pláne
kósza, vad zseni, az irodalmi lírát a kiválasztottak vakmerõségével
összeházasítja a zenei lírával.
Reinitz,
a nem túl mívelt s éppen ezért nem bilincses muzsikus, olyat produkált, ami
nagyon hasonlít a Petõfi bátorságához. Szeretném azt mondani, hogy a magyar
Ady-verseket nem egy másik nyelvre, de hangokra, melódiákra fordította le. De
ha ezt így mondanám ki, sok száz éves mûvészi tradíciói és dogmái a zenének
kapnának gyérülõ üstökömbe. És nem is lehetne elhinni, amit így mondok, mert
viszont Reinitz nemcsak ezt tette, hanem száz esztétikus-írónál elevenebben
magyarázta meg az Ady-verseket.
Lélekbeli
ügye, belsõ dolga, egy kicsit vallása és vallomása neki az Ady-dalok
mindegyike. Ahányszor belemart az élet, keresgélni kezdett az én köteteimben, s
büszke vagyok, hogy minden veszett-kutya-marásra megtalálta bennük a
veszett-kutya-szõrt. Holott próbálkozott Heinével, Béranger-val, Richepinnel,
sõt Kiss Józseffel is.
Ha
papír helyett zongorára s a Reinitz rekedt hangjára írom verseimet, úgy írom
meg egészen, mint õ. Nagyon köszönöm neki, hogy irgalmasabb vagyok magamhoz és
verseimhez, mint nélküle lennék. De mégis kívánnám, hogy tanuljon, s a
muzsikától - az elfogadott muzsikától - szédülten, elromoltan csináljon csak
muzsikát. Újat úgyse nagyon érdemes csinálni, s kétszeresen újat, de
meggyanúsíthatót - meg éppenséggel nem.
Renaissance 1910.
július 25.
Ady Endre
|