(Binet-Valmer
regénye)
Egy
sárga borítékú, Wilde-mottós, új könyvet olvastam, Ollendorff-könyvet, a
napokban, „Lucien” a címe, regény, Binet-Valmer írta. Szól pedig a könyv egy
Lucienne-lelkû Lucienrõl, s én Szapphó és Bilitisz drága neveit sóhajtozván
öblítettem ki utána a számat. Csúnya dolog volt ez tõlem mindenképpen, oktalan,
hetyke férfiaskodás, s az asszonykedvelõ hím esztétáknak illetlen póza. Miért
vagyok én irgalmasabb Leszbosz emlékéhez, oltárához és virágos pamlagához, mint
a saját nememnek nõnélkülözõ amorózóihoz? Gonosz elfogultság ez az enyém, de
lebírhatatlan, s én az egynemûek szerelmét mégiscsak két fiatal, nagyon szép nõtest
hidegrázós összefonódásában látom szépnek. Nyilván azért, mert én csak a
nõtestet kívánom ölelésre és öleltetésre, s megbocsátok a szép nõnek, ha olyan
szépbe bolondul bele, mint egy szép nõtest. De Lucien nem ezt vallja, s õ nem
akarja magát nyomorultnak hinni, mert a szerelmet másként gyakorolja, mint más:
ez a regény. Miért volna az õ szerelemmódja aljas:… „l’acte est toujours
immonde, et l’âme basse de la femme le rend plus immonde encore”. Lucien tehát
Oscar Wilde legfélreértõbb, legérdekeltebb, legfanatikusabb s legrosszabb
tanítványai közül való. „Engem nem fognak megölni, mint megölték a nagy
Wilde-ot, a nyomorultak, igen, a nyomorultak, a képmutatók, a hóhérok.” Íme,
Lucien: egy már nagyon ismert és merész típusa a szexuális élet fátum-sújtottjainak,
egy egyre hõsödõbb hõse a gyávaságnak. S a könyv címlapján Wilde-nak ezek a
szavai: „mais le plus brave d’entre nous est épouvanté de lui-même”. S
Binet-Valmer regényének mégis az a legnagyobb hibája, ami az enyém is az
olvasásban: az állásfoglalás. Az ifjú író úr pompásan megérteti Lucien
vergõdését, sorsát, de minden sorából kiujjong, hogy õ nem Lucien. Georges
Eekhoud már akkor sokkal mûvészebb, bár Eekhoud is állást foglal, de pro és
infernális forrósággal, megdöbbentõ lírával. Binet-Valmer könyve mégis több
dokumentumnak, mint bárkié, ki eleddig mai férfiúról írt, önmagába és
férfiútársainak szebbjeibe szerelmes férfiúról.
*
Lucien
Vigier egy nagy, nagyon nagy tudósnak a fia, aki Nobel-díjat is nyert s egy
frivol, fiatal mamáé. François Vigier Franciaországnak, sõt a világnak és
mindenekfölött önmagának büszkesége, a tudomány dicsõ õrültje. Érdekes, hogy
Binet-Valmer, a „Les Méteques” írója, a Maître-t majdnem csupa idegenekkel
véteti körül. Batchano, a Krisztus-lelkû román doktor, akibe titokban szintén
szerelmes Lucien, Périclés, aki talán görög s Marie Lewinszka, a sokszorosan
milliomos, szépséges lengyel doktorkisasszony. S a Vigier-család általában
métèque-[e]k társaságában él, s Reginald Lovell, egy Velazquez-arcú, amerikai,
híres szobrász szabadítja föl Lucient. Lovell által érti meg Lucien hogy az õ
szerelmes, titkolt, szégyenelt álmai a legnagyszerûbb álmai a szerelemnek. Még
jó, hogy Binet-Valmer Eekhoudot nem szavaltatja el Luciennel: a férfiút szeretõ
férfú szerelme az Übermensch prófétás nászindulója. Lovellt kiutasítják
Párizsból egy feketemise miatt, melyen persze Lucien Vigier is ministrál. El
kell tusolni a botrányt a François Vigier dicsõségéért, de François Vigier
ekkor megtudja, hogy micsoda az õ fia. A Maître csak a tudománynak, a
dicsõségnek, a halhatatlanságnak él, ennek föláldozta a feleségét is. Arról
volna szó, hogy most áldozza föl a fiát is, kényszerítse Lucient, hogy a
gyalázatból a halálba szökjék. De Lucien már ekkor más mentõeszközt talált ki:
nagy ember lesz, nagy mûvész, akinek joga lesz szeretni is másként, mint
másnak.
-
Atyám, a te bûnöd, hogy az vagyok, ami vagyok, a te bûnöd és az anyámé, én nem
tehetek róla. Meg akartam már sokszor ölni magam, s ha a te dicsõséged, a te
neved ezt követelik, meghalok. De nézd, te zseni vagy, érzem, hogy kellett
kapnom a te zsenidbõl, ments meg engem, segíts meggyógyulni, segíts ahhoz, hogy
nagy ember legyek.
François
Vigier szomorúan néz a fiára, ismeri ezeket, mind ilyenek gyávák hazugok. Nagy
ember akar lenni ez a monstrum - gondolja -, hát miért ne legyen õ, a nagy
ember, egyszer monstrum? Neki François Vigiernek, joga volna ehhez, az õ
gyermekei úgyis inkább: a tudománya és a könyvei, haljon meg ez a szerencsétlen
fiú. De a nagy ember se olyan erõs, mint magáról hiszi, s bár a Maître
tudománya nem ígér reményt, Lucien idõt kap. Gyávaságból, nehogy ti. gyávának
lássák, egy golyót röpít magába, de a golyó csak a vállát éri. Az apja
megmenti, Marie Lewinszka ott ül hetekig a beteg ágyánál, s Batchano, aki
szerelmes titokban Marie-ba, az egész családnak gyöngéd õrangyala e
megpróbáltatások idején.
*
Marie
beleszeret Lucienbe, mialatt ápolja, s elhiszi Luciennek, hogy olyan drámát
írt, amely elõtt Párizs meghódol. Lucien pedig elhatározza, hogy mégis meg akar
gyógyulni Marie által, akinek annyi milliója van. Ez a nõ ez a kivételes nõ,
vissza fogja hódítani õt a férfiaktól, és segíteni fogja a dicsõség útján. A
lábadozó Lucien fölolvassa drámáját családja, barátjai, Marie és Batchano
elõtt. Nagy sikere van a fölolvasásnak, de François Vigier és Batchano a
leghatásosabb jelenetek alatt nyugtalanul néznek lopva össze. Õk, az orvosok,
tudják, hogy ilyen érzéseket, ilyen jeleneteket csak olyan írhatott, mint Lucien. Lucien fölgyógyul, az apja tûri, hogy
eljegyezze magát Marie-val, s a tudósok tudósa már-már hisz a csodában. Pedig
közben Lucien a legnagyobb próbát is megteszi, hogy vajon Marie megtörte-e a
varázst. Marie nem akar hinni lady Cynthiának, egy szalontartó pletykás
hölgynek, hogy Lucien „n’est d’aucune utilité pour une femme”. Õ azt hiszi,
hogy Lucien az õ szent leányságát akarta kímélni, s halálosan hisz az õ
csodálatos szépségû võlegényében. Gyorsan, a francia drámák gyorsaságával
következik el a vég. Lucien drámája megbukik. Lovell álnév alatt ott van
Párizsban, ott van a gyászos színházi estén, s elszökteti Lucient. San Remóból
három levelet ír Lucien, az apjának, Batchanónak és Marie-nak, bejelenti, hogy
öngyilkos lesz. S mikor Batchano, akinek Lucien bevallja a levelében, hogy csak
õt szerette, siet a rendõrségre, a rendõrfõnök mutatja nevetve titkos
rendõreinek a jelentését. Aznapon, amikorra bejelentette Lovell elhagyását és a
halált Lucien, álnév alatt elutazott folytatni kéjutazását Lovellel Nápoly
felé. A Lucien fajtája hazug, momentané, gyáva, menthetetlen - harsogja regénye
végén Binet-Valmer. De így nem volna értéke a könyvének, ha a többi embere nem
volna ragyogóan kedves, bús sorsú ember. És fölöttük nagy önszerelmével,
dicsõségvágyával s legvégül is gyõzelmesen: az öreg Maître François Vigier. Egy
gyönyörû párizsi legény, egy Apolló haladt el elõttünk és társai között, aki
külsõleg csupa fényes ígéret. És kiderül, hogy se nem ember, se nem mûvész, se
drámát nem tud írni, se meghalni nem tud, mert nem asszonycsókra szomjasan
termett. Binet-Valmer pedig evvel a harmadik könyvével egy százszor több
Willynek indult, s annyira látszik, érzik rajta, hogy nem Lucien-fajta, hogy
Henry Bernstein, kinek a könyvét ajánlotta, nem félhet a meggyanúsíttatástól.
És mégis azt gondolom, hogy ezt a könyvet a Lucienek veszik, olvassák leglázasabban
és dühösen méltatlankodva. Õk, akik ókorból, középkorból, újkorból annyi nagy
nevet követelnek magukénak, nem törõdhetnek bele, hogy többnyire csak Lucienek,
gyávák, boldogtalanok.
Ny 1910. augusztus
1.
Ady Endre
|