A Magyar Színház
bemutatója
Lunatikus
hajlandóságú elméknek komolyan azt tanácsolom, hogy Bernard Shaw úrról
mondjanak le, netán fájó szívvel is. Mert Bernard Shaw úr a jettatura embere,
boszorkányféle ember, s többet vesz el, mint ad. Mikor én elõször találkoztam
vele, megesküdtem volna, hogy az idõk új teljességéhez érkeztünk el. Íme, itt
van Bernard Shaw: az új ember, évezredek óta az elsõ új mûvész, az új
mûvésztípus õsapja. S most, hogy az Orvosokat láttam és hallottam, megint hogy
baj nem történt velem: túlságosan fölindultam.
Elsõ
gyanúja és babonája az az embernek, hogy, lám, a hitetlenségnek is van
zsoltárja és zsoltárírója. Eddig nagy kényelmesen azt szoktuk meg, hogy a
mûvésznek a hit: a hiánya és a mûvészete. Nincs baj, ma már biztos vagyok, hogy
Bernard Shaw úr nem hitetlen, nem csoda, sõt nem is nagy mûvész. Ha latin
fajúnak születik, nem is csinálhatott volna ilyen nagy lármát: könnyû az
angolnak borzasztani.
A
Bernard Shaw problémájának egyetlen megfejtése, hogy Shaw nem kontinentális
ember. Szép, nyugtalan ír-angol, azon országból való, ahol a Galilei-tételt is
még ötszáz évig megbotránkoztatva harsoghatja el egy kötekedõ, szellemes ember.
De belsõjében Shaw olyan gyermekes, romantikus, közönséges, mint a
legdivatosabb angol regényírónõ.
Hogy
Shaw úr ezt feltûnõen titkolja, s hogy az ellenkezõjét írja le mindennek,
amiben titkosan hisz: ez a Shaw-mûvészet.
De
nagyon más dolog most már Bernard Shaw-nak a színpadi produkciója, melyben
mindenki benne van, aki eleddig a színpadra újat hozott. És valamivel több is,
ami azt jelenti, hogy Bernard Shaw valóban igézõ szemû, ráolvasó ember, akit
Angliában is megégettek volna száz esztendõ elõtt. Sõt ma is megégetnék, mert
ahogyan titkos önmagát csúfolja, az egyszerûen máglyát érdemlõ cselekedet
minden kicsúfolt polgár és angol elõtt. És annyi az angol, és annyi a polgár
manapság, és annyi ember gurul dühbe, ha az õ rejtett vélekedéseit valaki
piacra viszi.
Shaw
szereti a színpadot, szereti a melodrámát, melyet csak alakoskodva gúnyolt ki
Az ördög cimborájában. (Az orvosokat se játszották jól a Magyar Színházban, de
milyen nagy a haladás Az ördög cimborájának vígszínházi agyonhamisítása óta. Ha
már kell, pedig kell, Shaw-t játszani, Shaw ellenére egy új játékstílust
kellene csinálni, mely Shaw-t magát is megdöbbentené. Az õ páratlan és
csodálatosan mégis gyáva szimbólumait úgy kellene ordíttatni a színpadon,
miként õ benne, Shaw-ban ordítanak.)
Igen,
Shaw a szkepszis szimbólumaival dolgozik, egyenesen színpadra, sõt sikerért, de
jézusi pózokkal. Jézusi pózokkal, sõt talán érzésekkel is, és egy-egy
Shaw-darab egyenesen a rendezésért van írva. Az emberek mellékesek, a történés
pláne alacsony számítás, de ahogy az emberek fölvonulnak, megállanak, elmennek,
jönnek, szólnak, látszanak: ebben minden volt, levõ és vajúdó világnézetek
találkoznak. A színpad legzseniálisabb újságírója ma Bernard Shaw úr, akiben
megvan minden - elért eredmény.
Még
abban is újságíró Shaw, hogy nincs türelme önmagát s csak bennfentes
intellektusok számára készült szimbólumos mûvészetét húsz percnél tovább
logikusan csinálni. Az Orvosok elsõ két felvonásának preparáló, szellemeskedõ,
semmi, kétötöd részét például Molnár Ferenc ezerszer szellemesebben,
kontinentálisabban, mûvésziebben csinálta volna meg.
A
Magyar Színház elõadása nagyon ambíciózus volt a kellõ Shaw-féle szkepszis,
értés nélkül, szóval majdnem Shaw volt. Színészekrõl nem érdemes, nem illik
írni, de Sebestyén volt az összes szereplõk között, aki igazán tudja, mit
csinál. Dehát a színészek, már Shaw tervei szerint is, nem számítanak a
rendezés mellett. A rendezés pedig mintha megértette volna egy kicsit, hogy
Shaw-nál egy beállítás többet ér, mint a ravasz, melodrámás, szükségtelen
részek megjátszása.
És
ismételten óva intek mindenkit, hogy Shaw-ban higgyen, mert Shaw-nak éppen az
az ereje, boszorkánysága, hogy nem akar hivõnek látszani, holott - hivõ.
Ny 1910. október 1.
Ady Endre
|