36. JÓSLÁSOK ÉS JAVALLÁSOK

I.

A Heywood-cég bûne

A Heywood-cég angol cég, könyvkiadó cég, jeles firma, melyet a napokban súlyosan megsántított a puritán angol törvénykönyv hajítófája. Sajnálom, hogy ez a dolog magyar dolog is, mert egy-két év óta kerülöm a magyar problémákat, melyek túlontúl fûtik az embert. Pláne, ha az ember újságíró és magyar újságíró, aki kötelességének tartja, hogy tizenöt millió más ember helyett legyen becsületes. Azonban és hála istennek ott tartunk immár, hogy minden probléma magyar probléma is egyúttal, és minden valamirevaló magyar ember: újságíró. Másutt csinálhattak elõkelõ, magas választófalakat az újságíró s a másfajta író között, de nálunk ez nem sikerült. És én, szegény exújságíró, az örömöknek örömével, de szemérmetesen és persze óvatosan, leszek ezúttal megint újságíró. Ez nem nagy szégyen, szép szükségesség, sõt elõkelõ, új, magyar, úri játék, mint a hadászat[!] és a kártya vala.

Szóval a Heywood-céget nagyon megbüntette az angol bíróság, mert úgynevezett pornográf könyveket adott ki és terjesztett.

Istenem, kár volna újból kezdeni a gúnyos litániát, hogy az angolok vehemensül titkolják a maguk erkölcstelenségét. Azaz: az angolok szeretnének olyanoknak látszani, mint amilyenek nem tudnak lenni, s áhítnák kortársaikat s utódjaikat visszatartani a bûnöktõl, melyekben bûnösek.

Egyszer-kétszer, húsz év óta, amióta húsz példánynál több vásárlódik egy könyvbõl, nálunk is megpróbálták ezt a komoly angol viccet. Újabb dagasztású bulvárlapjainkra pláne kényelmes dolog volna ezt az angol példaadást használni. Sõt azt vallom, hogy erkölcstelen magánéletes törvényhozóknak megvan a joguk, hogy drákóian erkölcsös törvényeket hozzanak. Miért ne volna az szép, hogy szennyes erkölcsû emberek gondoskodjanak az utódjaik különb, szûzebb erkölcsérõl?

Azonban, azonban: az erkölcs s a szexuális viselkedés félig titok, egynegyed részben gazdasági jelenség s egynegyed részben osztályozhatatlan eleddig. Kár volna errõl sokat prédikálni, mert minden olvasni tudó ember tudja a maga körültes eseteit, s voltaképpen nem is errõl van szoros[!] szó.

Arról van itt szó, hogy van-e pornográf könyv és írás, avagy írástudók és farizeusok találták ki ezt a problémát?

Úgy sejtem, érzem, talán tudom is egy csöppet, hogy sohse volt, s ma sincs pornográfia. Ami egy emberi agyon, ha õrült agyon is, átjön: ítéletté változik, sõt igazsággá változik.

Soha még az irodalom nem adta a szexuális életnek olyan képét s magyarázatát, mely az irodalomhoz illik. Ez bizony hiányosság és szomorúság, embertelenség is, de ezen nem segít az angol bíróság.

Oh, én emlékszem a magyar, kivonatos, buta és igazán erkölcstelen Zola-fordításokra, hiszen ifjúkorom olvasmányai valának. De egy erkölcstelen, egy pornográf könyvet ma is - holott szánom-bánom fiatalságom tévedéseit - többre becsülök ezer meg nem írott s nem olvasandó erkölcsös könyvnél.

Úgy látszik, hogy szociális forradalom készül szerte, Európában, Amerikában, az angol Ausztráliában s a déli Afrikában. Bizony mondom, hogy szerelmi forradalom ez, mert a gyomornál mindig zsarnokabb lesz a szerelmi inger.

S az irodalom, mely mindig csak ezt csinálja, amikor nem is akarja, a szerelmi inger kiszolgálását: sohase lehet erkölcstelen.

Erkölcstelen az, aki abban az erkölcsben hisz, amelyet nem követ. Erkölcstelen volna a Heywood-cég is, ha érdekes könyveket úgy adna ki, hogy rászoktassa ezek olvasására az embereket. De a Heywood-cég csak gyarlóan alkalmazkodik - bár pénzszerzõvággyal - a nagy publikum erkölcseihez, fõképpen a titkolt erkölcsökhöz. Egészségessé és szûzzé a világot az egész középkori kereszténység sem tudta tenni. Örüljünk, ha az úgynevezett pornográf irodalom legalább a hazugságról leszoktat lassanként bennünket.

II.

Franciaország Afrikába készül

Kalandos képzelõdésnek tetszik, de valamikor csak egy nem is nagy darabnyi európai Franciaországgal kell számolni itthon. Európában Franciaország megunja egy-két évszázad alatt a tönkrement nagyúr sorsát viselni, s szépen áttelepszik oda, ahol újból nagyúr lehet. Ami Franciaországot ma is már tudatosan, ösztönösen vagy együtt kormányozza, az: az Afrikába átköltözés. Partjait, határait szaggatja, szorítva tolja a germánság tengere és az igazi tenger is Nyugaton, a Sors és minden. Afrika várja, hevesen vonzza az õ új polgárosítóit, s az északi afrikai birodalmat Franciaországnak kell megcsinálnia.

Talán az új Karthágó is készülõben van már a mai s még helyesebben jobban mondva: a régi Párizs helyébe. Még szomorkodni sem illõ ezen a dolgon, mert ez törvényes, elháríthatatlan, szép, mint az élet és a halál. Hivatott nemzetnek, hivatott kultúrának hivatását be kell töltenie s Franciaország azért nem szaporodik itthon, mert itthon már elvégezte hivatását.

Milyen beszédes jel az például, hogy Sedan óta majdnem Marokkó miatt kellett elõször komoly, halálos tûzbe ugrania Franciaországnak. És az talán véletlen dolog, hogy Gambetta óta Franciaországnak a déli fele küldi a szereplõ emberek erõs nyolcvan percentjét? Bizony megindult az átköltözés, természetes, kijelölt úton s egy bevégzett és Európában felesleges luxussá csökkent civilizáció után.

Ma is már, bár újból furcsának látszik, holott elért igazság: Franciaország a világ egyik legelsõ muzulmán országa. Egyiptom kényszerû feladása után is nemsokára lesz annyi mohamedán alattvalója s vazallusa Franciaországnak, mint Sztambulnak. Az pedig már tréfásan szomorú, de igaz valami, hogy a jó francia ma meg már Normandiában is barnás bõrûnek születik. Gyönyörû házasság lesz, de meglesz, ha a szentül frivol francia optimizmus a mohamedán fatalizmussal összeházasodik. Ámbátor az is igaz, hogy az északi Afrika mohamedánjai kissé szilajabban gyakorolják a kejfet, mint a török napszámosok.

A török ember se rémül meg szlávosan, németesen vagy magyarosan a pestistõl sem, a kolerától sem. De Párizsban is ének fogadta az elsõ kolerajárványt: „le voila, le voilà, l’choléra”. Párizsban mulattak a terror alatt, mulattak a Kommün legszörnyûbb napjaiban is: ez voltaképpen a víg fatalizmus, a szebbik. Amikor az elmúlt tavaszon a Szajna elöntötte Párizs jó részét, nemigen rémült ott meg senki, még talán az sem, aki a kissé sok vízbe belefúlt.

Szóval Franciaország s a francia nép igaz, született tehetséggel vállalhatja el, hogy arabus legyen majd a többi arabussal. Mohamed és tanításai ellen a mai kultúra érdekében így is, úgy is csak a francia oltás segíthet. Ez az a kultúrás, jeles méreganyag, a franciaság, mely szérumként hathat beteg, barbár szervezetekben.

Amikor a nagy, választó harc folyt az Egyházzal, Franciaország nem áldozta föl protek­torátusát a török birodalom keresztényei, illetve katolikusai fölött. Itt is a majdnem öntudatlan számítás dolgozott, miként abban, hogy Törökország nagyon-nagyon fontos ország volt régóta, s lesz még jobban mostanában a gall kakas számára. Szegény gall kakas, lehetne sóhajtozni, hogy vágyaival ilyen perverzus messzeségekbe kalandozik el, de mikor ez a messzeség nem is messzeség. Az újtörököket Franciaország szelleme nevelte, s ha az újtörök rezsim ezerszer jobban szeretne is szakítani, szakítani nem lehet. Kölcsönökre, katonanevelésre, irodalmi s mûvészeti irányokra Franciaország vigyázni fog Törökországgal szemben, mert vigyáznia kell. Ipar, vasút, újság, nõ, minden, minden és mindenekfölött a pénz állandóan dolgozni fog, hogy Törökország utódja majdan Franciaország legyen. Ez új Törökországot nem fogják valószínûleg Konstantinápolyból kormányozni, de ez mindegy. Több annál az, hogy az úgyis elbarbárosodó Európa s eleurópaiasodó Ázsia helyett Franciaország Afrikába készül. Azokra a helyekre, amelyeken a padisah nagyságos utódai egykoron fölséges távoli hódításokat végeztek.

A Szahara sem olyan Szahara, mint a köztudatban él, s a Szahara is lehet még valamikor benépesült, megtermékenyített új világ. És ez mind Franciaországra, itthon már kifáradt s elhasznált zsenialitására vár. Az öreg Európa csak csinálja a maga ügyeit akként, mint macedóniai Nagy Sándor idejében. Franciaország, talán akarata ellenére, másfelé megy, Afrikába, új kúltúrát s új epokát csinálni.

Pesti Napló 1910. október 9.

Ady Endre