|
Somogy
vármegyében valamikor megcselekedhették vendégelõ, jó urak, hogy a kóbor bolond
Csokonai Vitéz Mihály uram kulacsát urasan megtöltsék. De ma majdnem disznóság,
ha valaki kritika-lõrével tölti meg a híres csikóbõrös kulacsot a kulacsok
legkedvesebb kulacsát. Akár azért, mert mostanában ebrudat érdemlõ új költõk
támadtak, akár pedig azért, hogy Arany és Petõfi ihassanak a Csokonai
kulacsából. Úgy gondolom, s némi jussal, hogy Csokonai nagyszerû elégnél több
valaki önmagáért, s nemigen köszönhet valamit Aranynak és Petõfinek. Csokonai
nélkül bajosan kaptuk volna Vörösmartyt, Petõfit, Aranyt, nem szólván az apróbb
többiekrõl. Csokonai a legvidámabb és legsúlyosabb mártírságú magyar költõ,
amióta ilyen csodalények születnek Hunniában. Mert õ már világosan,
voltaire-ien tudta s vallotta kiválóságát (magyarságát), emberségét és becsét.
„Víg borzadozással
jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványit s ezeknek
Sírja fölött az olasz negédes
Kertjében szedtem
drága narancsokat
A frank mezőket láttam, az Albion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben örömöt találtam.”
A
mai Debrecen szörnyû és gyalázatos dicsõsége, hogy Csokonaijával büszkélkednie
kell, Csokonaijával, kit szült és megölt. És mi történt volna piciny
emberekkel, Dóczi Lajossal és Maday Gyulával, ha Csokonai nincs, akirõl írni
lehessen?
„Természet
és költészet mint édes rokonok jelentkeznek az emberi lélekben”, ez alkalommal
Maday Gyula írta le e bátor, új aforizmát. S írt hozzá egy harminchat oldalas
tanulmányt, melynek büszke címe: „A költõi nyelv és Csokonai” - csak ennyi.
Dóczi Lajosnak volt még csupán egykoron annyi bátorsága, mint Maday Gyulának, s
így az embernek kárhozatosan filoszemita konklúzióra kell kilyukadnia. Hiszen
valóság, hogy Dóczi nem tudott, nem tud magyarul, s Csokonaihoz semmi joga vagy
köze nincs, de a kunterebesi kálvinista Dóczinál mennyivel ügyesebb az izé
Dóczi, az igazi. Holott Dóczi és Maday ugyanazt értik és írják, Kazinczy és
Kölcsey ellen védik még ma is Csokonait, szegényt, s merik állítani, hogy
nyelvmûvész volt az ebadta. Tudják azt is, hogy ez a nyelvmûvészet persze
nyelvgazdagító volt, s hogy a nyelygazdagítás helyes reguláit Vitéz Mihály
szabta meg legjobban. Igen: avult szavakat napfényre hozni, a nyelv lelke szerint
új szavakat csinálni, új összetételeket, szerény, gyönyörû tájszavakat
fölkarolni, s idegen szavakat magyarokká gyúrni. Ámde, még máig, ha ki
csakugyan tudni akarja, kije volt a magyar nyelvnek Csokonai, Csokonait olvassa
ne csak verseiben, de nyelvtudományi jegyzeteiben is.
Hallgatnom
illett volna, mert gyönyörû ajánlással küldte el hozzám a füzetét ez az
okvetlenül derék Maday Gyula. „Ady Endrének, keserves igazságok igaz
költõjének, mély tisztelettel a szerzõ” - ezt írta. Úgy rémlik, õ is poéta, nem
is a nagyzolók, szükségtelenek közül való, de szelíd, hivõ, megbékült,
falusias, jámbor. Megköszönném jó szívvel a figyelmét, s hadd tilinkózzon a
fiú, ha nem Csokonai ellen vétkezik, s ha nem Dóczi nyomában jár. Így azonban
csak úgy találomra, mint az Élet, két-három legyintést szánok neki saját
hajlékony füzetével.
„Piszt minden
táncpaloták,
Ürüljön boros asztalom,
Némuljon meg a cimbalom,
Szünjetek meg hahoták,
Piszt minden táncpaloták.”
„A
farsang búcsúszavai” címû Csokonai-vers egyik strófája ez, „s ez a vers így
zihál 6 strófán keresztül” - jegyzi meg Maday. „Mintha a napjainkban annyit
emlegetett modern lírai énekmondók innen tanulták volna verselõ módjuk újnak
hirdetett, rakoncátlan szikrázó csapongását.” Ilyen döfni-akarás van néhány még
a kis füzetben, s engedtessék meg, hogy mosolyogva önmagamat is megcélzottnak
érezzem általuk. Kedves Maday úr, mi fennen hirdettük már nyolc esztendõ óta,
hogy mi Balassáéktól, kurucéktól s Csokonaitól ösztönöztettünk. Mélyebben,
éltebben járván, Petõfinél csak a bátorságot, Madáchnál, Vajdánál az új poétai
civilizációt kellett észrevennünk, Aranynál alig valamit, Aranyt hagytuk
zsenijével együtt az ügyes tanítványoknak. Hiszen Maday úr szerint is Csokonai
nemcsak trubadúr volt, de a civilizáció énekese, korának európéerje s a
legmagyarabb kultúrember.
A
fülemile énekét énekli meg Vitéz, s Maday ezt írja: „természetesen az emberi
nyelv nagyon gyarló hangszer arra, hogy a világ legszebb muzsikáját, a
csalogánydalt, fonetikai hûséggel visszazengje”. Ezt a fonetikai hûséget öt
krajcárért megkaphatja akárki a legolcsóbb, vásári komédiásbódéban. De
„akasszanak föl” - Ignotusszal szólván -, ha az egész természet madárzenekara
fölérhet Csokonai e versének egyetlen sorával. (Különben: sejti-e Maday Gyula,
hogy a csalogány „bûbájos” éneke is változik, s kétezer évvel ezelõtt a
csalogány sem tudott annyit s úgy, mint ma?)
„El
volt sietve a születése: ha félszázaddal késõbb hozza világra a sors… két
Tyrtaeusa van a szabadságharc világraszóló drámájának.” Ilyent leírni:
tudatlanság, gonoszság vagy beöthyzsoltság, sõt az árkádiai pör ortodoxaihoz
illõ gondolattalanság és kegyetlenség. Csokonai: Csokonai, nem szorul senkire,
s válaszoljon íme a tanár-esztétikusok módja szerint saját maga soraival:
„Adjátok nekem,
állatok,
Csöndes, tompa, hideg
Véreteket. Miért,
Mért gondolkozom én
S mért képződök, habozok,
Rettegek, érezek?”
Ny 1910. október 16.
Ady Endre
|