Van
Budapest, s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem
bizonyos, s példának okáért én se tudtam meggyõzõdni róla. Van azután egy
nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy
ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik
magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha
csak három évig fogok élni barangolva, számûzötten, idegenben, hiába jövök
haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévõ,
értetõ szavainkat akkorra kiirtják, s lopnom fog kelleni egy hatalmas
tolvajnyelv miatt.
Egyébként
szamárság, sõt akadémuskodás[?] kerülni a dolgot, s nem nevezni nevén a
gyermeket, ha még olyan szívesen nem látható, kellemetlen fattyú is.
Ott
kezdõdik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörû nyelvet ugyanakkor, amikor egy
nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettõs volt a baj s a baj
oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak, s az akkor intelligensnek mondható
magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta
kívül - akár Vörösmartyt, sõt Aranyt bámuljuk - csinos játék volt minden költõi
nyelvészkedés.
Az
ideákra szavakat, öltözetet kellett húzni, azonban a nyelv, a gazdag, buja,
különös és szép nyelv lent lakott. Azután fölszabadították, ha igaz, a
jobbágyot, és nem történt semmi, s az íróság, a nyelv sorsa azok kezébe és
nyelvére került, akik e szerepüket is amolyan nobile officiumnak látták, mint
például a táblabíróságot. Leromlott, kivénült, gõgös, zseniáliskodó osztály
volt ez, ma is az, mert csodálatosan még ma is él, s ma talán még kevesebbet
kérhet és várhat tõle a magyar, az a bizonyos magyar géniusz.
Ott
volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de õk nem ismerték a parasztot, s
azután jött a zsidó, akitõl igazán mindent lehet követelni, de azt már nem,
hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvbõl egy
álmagyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerû, más nyelvekbõl fordított
s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen
nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír.
Majdnem bûnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája
egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus
államreformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélõ magyar parasztot,
ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettõl, sem a franciától,
sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság
igaz nyelvet nem csinálhatott.
Megpróbáltuk,
kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat
rálopni Erdélybõl és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az
újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek
pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védõje hóhéra volt, nem kellett
volna megcsúfolódni.
Most
már késõ, én tudom, hogy öt szót is milyen bajos, elfogadtatva, komplikált
lelkû, új lelkû, kultúrás magyarok lelkévé, sajátjává tenni. Mint a legendák
alvó daliái alusznak a legigazabb, legszebb magyar szavak.
Trattner
és Károlyi egy 1839-es füzete és egy gyönyörû magyar szógyûjtemény juttatta
mindezt az eszünkbe, de elsõ tervbéli gondunkat, hogy mintaképpen leírjunk ide
száz-kétszáz gyönyörû s külön magyar szót, elhessegettük. Furcsa és
szophoklészi érzéseink voltak: az eldobott magyar nyelvet közös akarattal talán
föltámaszthatnók, de ha föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele?
Ny 1910. november
16.
Ady Endre
|