|
Zülledõ
poéta, ami jó magyarul vénülõt jelent, vagy az Istenhez, vagy a filológiához
menekül - mondaná egy új Szókratész avagy egy régi Wilde. Addig zalámboltam,
annyi ákics szurkált össze, hogy sok csatinázás után dupla bélyege van rajtam
az élemülésnek. Az Istennek poémákban mondogatom, panaszolom el, hogy patvarba
dobott, de már a nyelv miatt prózában is kell herregnem. Kell még valamivel
világítani és pótolni múltkori kis írásomat, amelyben rapszodikusan zokogtam
el, hogy az igazi magyar nyelv a patvarba hányódott, akár mint én. A patvar
pedig mindenféle csiribdarab[!], elhasznált, apró dolgoknak a gyûjtõ s vajmi
örökre elrejtõ szállás-alkotmánya, s nem más. Én a múltkor azt nem írtam meg
elég bátran, hogy a jó magyar nyelv azért kallódott el, mert válságos idõkben
azok szegõdtek mellé, akik nem tudhattak magyarul. Se a testõrök, se Kazinczy,
se a késõbbiek, mert kultúrájuk idegen volt s õk maguk magyarosan urak s
távolélõk az igazán magyarul beszélõktõl. Ezek csak beszéltek, nem írtak, s
mikorra nyelvújítás, társadalmi reneszánsz gyors száguldással megtörténtek, már
készen volt egy mûmagyar nyelv. S ma már nem lehet a dolgot elölrõl kezdeni,
nem lehetne a szép eldobott nyelv darabkáit elõkeresni a patvarból, mert a
meglevõ, a már kész irodalom rossz szavaival, rossz magyarságával eltorlaszolta
a fogalmakat, s mert ma már egyikünk sem tud magyarul, s nemsokára az annyira
és annyiszor kidicsért magyar paraszt fog tudni legkevésbé. Nagy kár ez, ez a
nyelvi degenerálódás, amely pedig magyarul elfajtázás, miként elfajtázik a
juhnyáj, ha nincs nemesült kosa. A valamikori magyar nyelv igazi szerszem volt
(nem szerszám), világra termett, gazdag kedvû, virgonc, ifjú. De úgy
megtipálták, ami megint tépászást jelent, hogy ma már még a kokottra se igen
kerül más szavunk, mint - kokott. Pedig tisztelet a régi és mai magyar nõnek,
kevés nyelv tudta többféleképpen nevezni és osztályozni a szerelem-hivatású
nõt, mint a magyar. A szép cemende szót például szívbõl sajnálom, mert még a
szingyulánál is kedvesebben öleli át a szóbeli fehérnép fogalmát és mivoltát.
De nagyon beleándorodni nem akarok a dologba[,] csak néhány példát hoztam föl
egy a múltkor említett, kis magyar szógyûjteménybõl, s megerõsítését [akartam]
adni annak a múltkori, szilajkodónak látszó meggyõzõdésemnek, hogy eldobtunk
egy szép nyelvet egy csúfért. Persze, az ilyen dörmentések nem sokat használnak
már, de mementónak talán beválnak, s hátha szerencsés tollú emberek legalább
kétszáz szót elõkotorhatnak a patvarból.
Ny 1910. december 1.
Ady Endre
|