43. MOLNÁR FERENC SZÍNPADA

Bolond dolog ez: engem, az avas színház-lenézõt, gyalázatosan érdekel a Molnár Ferenc színpada, s kezd érdekelni általában Molnár Ferenc révén és által a színpad. Ennek a kiválóan és különösen budapesti intellektusnak, a Molnár Ferencének, valamikor, egykoron, nem is régen majdnem bámész rabja lettem, s e gyöngeségemért ma se pirulok. Varázsos, nagyszerû ember, akirõl hirdetve hirdettem amaz említett idõben (s hirdetném ma is, ha egészségem, idõm és alkalmam volna hozzá), hogy nyolcvan író lakik benne, s hogy nyolcvanszor többet adhatna, mint ad. Fölsülne s fölsül az a rosszindulatú valaki, aki itt s e bizarr mondásban valami orvot, becstelent szimatol: Molnár Ferencnek egynyolcvanad része is nyugtalanítóan ragyogó, hatalmas talentum.

Sajnálom, hogy egy útszéli, francia aforizmával kell ezt a kurta írást bevezetnem: vannak országok és társadalmak, amelyeken a Természet brutális, erõs, igaz szelekció-törvénye uralkodik. S én volnék az elsõ, aki üvöltve káromkodnék, ha merne akadni valaki, aki rest ítélettel, kényelmesen, magyar Bataille-nak vagy pláne magyar Bernsteinnek merné minõsíteni Molnár Ferencet. Mi, Budapest és Magyarország, nem mindennapi, de csupa-rejtély, megoldandó város és ország vagyunk, ám talán mink magunk se tudjuk, hogy milyen sokat érünk.

Ahol annyi világ-nézés, irány, ízlés, ösztön, parancs, kultúra és vér szakad egymásba, ott még Molnár Ferencet sem bûn megmagyarázni próbálni. Neki bizony meg kellett ismernie (talán tanulnia is) minden valakit, aki bármely nyelven s bármikor korszakosat vagy csak divatosat írt, persze az emberi lehetõségek mögött. De azután meg muszáj volt, hogy megterhelt s megviselt lelkébõl virágosan bontakozzék ki egy se-ide-se-oda társadalom, de esetleg roppant energiákat rejtegetõ társadalom lelke. Tudom én, hogy gyakorta a Molnár Ferenc legszebb elgondolása is végül egy irodalmias tréfába, viccbe lyukad ki, de van neki legalább két regénye s legalább húsz novellája, melyekben õ: Õ, mûvész.

Molnár Ferenc, az ember, nem okvetlenül s mindenki elõtt szimpatikus, talán csak kis, számító, közeli hódolóinak s értõ és megbocsájtó, távoli barátainak: az. De Molnár Ferenc olyan tud lenni, amilyen akar: Tolsztoj, Hauptmman, Eötvös József, Kossuth, D’Annunzió, Forel, Ibsen, Shaw, Mikszáth, Barres, Ignotus. Megint pórul járna az a valaki, aki rossz­májúságot olvasna bele e szavaimba, mert amit mondtam, Molnár Ferenc mûvészi, emberi életrevalóságának s kitûnõségének hódoló, tiszta himnusza. Õ bátor, erõs ember, szeret cinikusnak tetszeni, holott gyáva költõ, költõ, mint Bataille is, de ennél százszor különb, mert Molnár Ferenc a színpadon se szégyenli a maga énjét és líráját.

Itt a példátlan, holott csak látszólagos, nagy talány: Molnár Ferencnél, a bátornál, az erõsnél, az okosnál gyávább, szûzebb, szemérmesebb lényt aligha termett még a Duna-Tisza tája. Figyel, akar, dolgozik, dobog a szíve veszettül, s nincs nálánál szerencsétlenebb, ha csak egy kis, savanyú esztéta is kétségbe vonja az õ mûvész-voltát. Szerencséjével nem játszik haragszom-rádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe-példával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt [t]artani, a legkényesebbek elismerését s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét. Ez a Molnár Ferenc az, aki dicsekedve mondotta el egyszer, hogy a Margitszigeten, amikor a dadája kocsikáztatta, megcsókolta õt az öreg Arany János. Szikrázó, gyilkos tüzû, rakétás vicc volt ez, ahogyan õ elmondta, de igazában dicsekvés, beismerés, isteni, bár kiforgatott naivság, poétaság.

Ilyen a színpada is, amilyen õ, kettõs: minden rögtönös sikert s minden legendásabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólumai pazar fényûek, bár könnyûek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publikumnak szánt, ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettõsséggel mindenkinek kedvébe járni, az utolsó karzatosnak, az elõkelõ páholyos senkinek s a mániákus esztétának. Ez a Molnár Ferenc színpada, s ez az a Molnár Ferenc, aki igenis meg tudta csinálni, amit különb kultúrák sikerre vágyó írómûvészei is csak a vagy-vaggyal tudtak elintézni. Elbuktak, mert mûvészek ma­radtak, vagy diadalmaskodtak, mert teljesen eldobták a színpadon becsületük és mûvészetük terhét. Az Idõ talán elbánik hamar Molnár Ferenccel is, a színpad Molnárjával, de meg a Szerencsének nincs állandó fia, s ilyen Niagara fölötti kötéltánc a nyakába kerülhet bárkinek. Mégis azt kívánnám, hogy csinálja tovább, s hogy kikerülje azt a tragikus összetûzést, mely az õ kettõsségében a budapesti írótalentum s a poéta között támadhat. Én mindenesetre köszönöm Molnár Ferencnek, hogy a talán igaztalanul lenézett színpad felé kíváncsisította elfogult és fáradt szemeimet.

Ny 1910. december 16.

Ady Endre