|
(Hamarkodott
írás íródik itt Arany Jánosról s annak is csak egy költeményérõl, mert bizony
fél az ember, háthogyha elkésik és meghal. De különben is ehhez az íráshoz a
hamarkodottság vakmerõ stílusa nagyon illik,… késõ a madárnak…, s nõnek az
árnyak. Valljuk tehát be, hogy Arany János domíniumán olyan ipartelep támadt,
mely kegyetlen zsákmányolásával végre is, még Magyarországon is, forradalmat
csinált. Az Arany-ipartelepen történt, jogos, irodalmi szabotázs történetét
megírni most nincs idõm, se kedvem. Azonban egynehány strófával hadd próbáljam
engesztelni a csúnya harcteret, s tömjénezni a magam módján nagy Arany Jánost.
Súlyozva mondok ki azonban valamit: jaj volt volna Aranynak, ha életében meg
nem kapja élete leglehetõbb, kényelmes szatiszfakcióját. És jaj volna nekem, ha
Aranyt tömjénezve magam is a sírkultúra hitvány népe közé állnék s nem
buzogánynak használnám Aranyt a hitvány Aranyból-élõk ellen. Ezek után pedig
kezdjük a strófákat. Nap hanyatlásánál árny-növesztõ fákat. Istenkard Aranynál
ütést úgyse hint itt, „kezében acélja: csak acél tudnillik”.)
1.
Oh acél-magyar, hivatással paraszt és arisztokrata Arany János, megírnád-e ma,
ha ma élnél, további hunregéidet? „Isten veled jobb részem aranyálma”, nagyon
nótárius s uraknak - lelke ellenére - udvarló úr volt ez a majdnem géniuszos
hajdúivadék. A „Buda halála” csak véletlen rátalálás valamire, s ezért jobb,
különb Toldinál s minden más fölpukkasztott Arany-alkotásnál. Úgy látszik, hogy
ama híres magyar géniusz itt résen állt, s nagyon helyesen meggátolta a
boldogtalan trilógia-tervet.
2.
A „ballada Shakespeare-je” talán egyetlenegy hatalmas balladát írt, s ez a
balladai szabályoktól eltért ballada: a „Buda halála”. Gondolom: nagyon terhes
lehetett akkortájban az Arany János lelke, s õ is magyarázni szerette volna,
hogy az ember, aki már eo ipso mártír, miért különösebben az, ha magyar? Mert
ez neki se sikerülhetett, ezért ne vetõdjék ám semmi az õ kialudt szemére, de
írt ellenben egy szép, nagy verset.
3.
Voltaképpen a „Buda halálá”-ban nekem csak a hit, a fölkészült nyelv, a
magyaros beszéd s a tulipános ládának nagyon megtámadható konstrukciója
tetszik. Arany nagy szimbólumokkal telítette meg ezt az elhúzott balladát, de
„tudta a fene”, hogy melyik szimbólum volt a vezérlõ. A Széchenyi torz, ki nem
fejlett poétaságának volt a beteljesülése és igazolása Arany, de Széchenyi
kissé jobban látta és érezte a világot.
4.
Nem baj, „szent a manók éje: fû, fa, virág, csitt, csitt”, jobb volt ezt a mi
számunkra megírni, mint - meg nem írni. Elsõrendû másodrendû kedély (bocsánat e
szóért, talán Õ is belebékült volna) az Arany János nevezetes és vitatott
kedélye. Távol valának tõle a dolgok, fõképpen saját buzduló ereje, s ezért
ment mindig nagyon távoli dolgokhoz. Shakespeare is elment, de távolság-útján
úgy hullatta a vérét, mint egy megsebzett bölény. Arany János minden
karácsonykor elárulja, hogy õ is ember, szenvedõ, tehát, no: érezõ - két
verssornyit. Igaz, hogy ezek a lírizáló, valló, gyér sorok melegek, muzsikásak,
s perfekt rímeik alázengenek egy aggszüzes élet-tragédia alá.
5.
„Dicsérnek elõtte: neki már ez is seb” - mi jöhetne ezután rímnek és -
tartalomnak? Csak a „kisebb”, s ez öli meg, ez a „kisebb”, Aranynak ezt a
legszebb versét is, hol már a forma által lehet akár horatiusi lugasban
nyújtózkodni, akár a precieuse-ök legszigorúbb szabályainak elegánsan
megfelelni. Tisztelet - persze csak illõ - a halottaknak, de Arany úgy csinálja
meg, ha megcsinálja, a huntrilógiát, mint a rímeit. Közben gyönyörûen rátalált
volna erre vagy arra, rátalált volna - ismétlem - gyönyörûen, de kitalálásai
szégyenkezve bújtak volna el e pozsgás rátalálások elõl. Egyébként pedig az sem
igaz, hogy a testvérharc ölte meg a magyart, mert mindig és ma is azok a
legfejlettebb, legboldogabb népek, ahol a testvérharc a legnagyobb volt.
6.
Jóleshetett talán az intellektuel magyar kortársaknak ez a fõszimbólum, de
annyira se eredeti, mint a Herczeg Ferenc „turáni átok”-ja. Persze õszintébb,
hittebb, becsületesebb s a maga idejébe beillõbb, de már Buda és Etele asszonyainak
küzdelme igazán nem jelesebb egy Herczeg-regény asszonyaiénál. És Detre (úgy
írok e szép nagy versrõl mintha elõttem róla senki sem írt volna) a helyzet
fura kifordításának a személyesítõje: germán a magyar helyett? Hogyha tanár
volnék, milyen szívesen írnék le még efféléket: az urak sátrakban laknak, a
paripáknak óljaik vannak. Azután a lakomán úgy ütnek a hunok kis asztalkáknál,
mint a Café de Paris-ban, négyenként. Azután bort isznak, holott itt nem volt,
a Mátra alján, ismert még a szõlõvenyige. Azonban nem vagyok tanár, s örülök,
ha a leglehetetlenebb mámor szóhoz tud jutni egy költõnél. Olyan hófehér
alsóruháik vannak a sátorlakó hun nõknek, sõt férfiaknak, hogy az ember
okvetlenül cinikusan megkérdezi, hova küldték mosatni?
7.
De hatalmas, magyar nyelv, egyik fajtája a sok hatalmú és magyarságú magyar
nyelvnek, az Arany János nyelve, ez azután bizonyos. „Fényben az õsz ember
ágyam elõtt álla, megláttam a sátor mennyezetét nála.” „Úr az egész földön, ha
ez egy hibáján” - talán a hun-magyar
hirtelenkedés ez a hiba, talán más -, de milyen remek verssor ez. Az ilyenek a
szépek, nem pedig a százszámra található stilisztikai iskolai dolgozatos
példák, szegény Arany János. Nem akkor volt õ a magyar nyelv ura, amikor hitte,
e nagy költeményében sem, a „Toldi szerelmé”-ben pedig éppen ez agyarkodása
miatt olykor szinte komikus.
8.
„Új dalok, új dolgok tolmácsai jõnek, ha Isten erõt ad szegény éneklõnek.” Hogy
Isten mindig ama ritka esetekben adott Arany Jánosnak is erõt, amikor nem
szégyenelte, hogy él, s önmagáról merészelt vallomást tenni. Hogy õ lett volna
idejének, sõt az idejebeli Magyarországnak legnagyobbja - nem állítom, és nem
tagadom, de hogy hatását, ahogyan hatott, nem akarhatta, s nem érdemelte, ez is
bizonyos. Szemérmes, magyar úr-paraszt volt, kálvinista teológus, fegyelmezett
és önvesztére visszatartott, önmaga elõtt rejtegetett lírikus. Igen, lírikus
mert minden más csak a lírának elfajtázása[!], s Arany János boldogabb ember
lett volna, ha nem Eteléék és Budáék által, de önmaga által s önmaga belsõ
eposzaival nyilatkozhatik. Talán, talán, mert nagyon lehetséges, hogy ez a
rendkívüli ember a legátlagosabb embertípusra ütött, csupán hogy véletlenül a
versírás ajándékoztatott neki.
9.
Ez nyugtalanít, ez fáj, ez gyanús: nem volt boldog ember még ama határok mögött
sem, melyek mögött boldogságot szoktunk szimatolni másoknál. Ilyen szép,
rendes, okos, tanult, java idejéig egészséges, nagyszerû tehetségû, puritán,
magyar ember, s esetleg - boldogtalan volt. Vannak ám az életnek, mondjuk létnek,
ilyen furcsaságai: Arany Buda király volt, s önlelkében támasztott egy irigyelt
Etelét, s evvel megölette magát. De az etelei álmú s olykor erejû Buda
királynak, nagy Arany Jánosnak azért minden hódolat megadassék. S hogy az õ
nevében, az õ birtokán évtizedekig majdnem csupa gaz termett a kis bérlõk
lelketlensége miatt, ezért is Aranyé a hálánk. Mi várt volna irtásra, s mi
adott volna forradalmi reakcióra okot, s mi csinálta volna meg a fiatal
Magyarország irodalmát?
10.
Az emberi létezés: változás és harc, s, istenem, ki tudja, talán halálomig
egészen megtérek én is Aranyhoz. Hiszen olyan nagy akarattal akartam már eddig
is jóvátenni egy és más kegyetlenséget, mikre szüksége volt a harcunknak. „Ez
csak az én tettem” volt, mert irodalmi barátaim szinte valamennyien s a
legháborúsabb napokban is alázatos hódolók voltak. Ha majd Arany már nem lesz
elég tápláló az élõsdieknek, végre majd azoké is lehet, akiket eddig
elkergettek tõle.
Ny 1911. január 1.
Ady Endre
|