Kedves
barátom, vágtatva kell írnom, hogy ott lehessek azok között, akik Habár Mihály
ügyében bejelentik tiltakozásukat. (Ide, Magyarország keletére, egy expressz,
ajánlott levél a harmadik napon jut el Pestrõl, s gondolom, hogy innen
Budapestre se sürgõsebb a posta. Azonban bárcsak a posta volna a leghitványabb
intézmény ebben az irgalmatlan országban, s bárcsak a valóban keleti
Magyarország volna Kelet, s nem az egész.) Küldönccel küldöm e néhány sort, aki
les, várakozik, hogy le ne késse a szomszéd faluból a vasúthoz induló
postakocsit. Ha idõm volna, szegény Habár Mihályt és szegény Juszticiát egy
csokornyi magyar virággal vigasztalnám meg, ha ugyan ez vigasztalás volna. Így
csak elmondok egyetlen esetet, rokonságosat, jellemzõt a sok közül, melyeknek
lehetetlenül dühöngõ tanúja vagy áldozata voltam.
Nagyváradon
voltam fiatal lapszerkesztõ, lelkes, apostoloskodó, harcias. Írtam egyszer egy
kis cikket, egy vasárnapi sétám tanulságát írtam meg a nyomorult,
külváros-részben s a pompás, palotás, káptalansoron. És ingyenélõknek mertem
mondani keserû, összehasonlító impresszióim[,] könnyek súlya alatt a százezer
és még több ezer koronás jövedelmû kanonokokat.
Akkoriban
néhány bátor, antiklerikális, szabad tollú újságíró került össze Nagyváradon,
kik egyéb tekintélyeknek is meg tudták cibálni az üstökét. Nos,
elhatároztatott, hogy az elsõ, alkalmas, újabb kellemetlenkedésnél fülönfognak
egyet a veszedelmes emberek közül, s ennek a bõrén vett példával fogják
megfélemlíteni valamennyit. Tizenhat vagy tizenhét kanonok külön-külön adott
felhatalmazást a káptalan ügyészének, hogy indítson pert ellenem nyilvános
rágalmazásért és becsületsértésért. Öt címzetes püspök volt közöttük, a tábori
püspök úr is például[,] néhai Wolafka, s a manó tudja, kik még.
A
nagyváradi püspökség és káptalan rettenetes nagy vagyona majdnem hihetetlen
távolságokból fûz magához embereket. De politikai ok is volt arra, hogy a
nagyváradi fõpapokat ne bántsák, mert a választásoknál hatalmas urak õk. Azután
az a bizonyos „hagyományos harmónia, jó viszony, türelem, a városnak és a
köznek az érdeke” stb. Elütötték elõlem az esküdtszéket, tanúkat, szakértõket
meghívattatni nem engedtek: készen volt minden. Volt egy-két ügyvéd barátom,
kik már napokkal a tárgyalás elõtt tudták, hogy ezúttal elhúzzák a skriblerhad
nótáját.
Megdöbbentett
a végtárgyalási tanács összeállítása is, nem a rendes tanácselnök elnökölt, egy
Lengyel Imre-féle régi nyakas, liberális, kálvinista bíró. De maga a
törvényszék áhítatos róm. kat. elnöke, és segédkezett neki két ismert
klerikális lelkû bíró.
Az
ügyész szabadkõmíves volt, de õ nem gondolt komoly bajra, s neki is tartania
kellett ilyen hatalmas uraktól. Kemény beszédet mondott, de szeretettel s
bátorítva nézett néha reám, s látszott az is, hogy élvezi védõügyvédem, dr.
Dési Géza kárbaveszett nagy elokvenciáját. És az ügyész valósággal elsápadt,
amikor kihirdették az ítéletet. Fogház is, fõpénzbüntetés, mellékpénzbüntetés
is. Õ, az ügyész[,] rekedt, reszketõ hangon megnyugodott, s én pedig hiába
föllebbeztem, példát kellett statuálni.
Csak
a magam eseteibõl tudnék még egy pár ilyen jeles esetet felsorolni, s talán
majd egyszer megteszem, egy más apropóból, bízzunk: lesz még ilyen keserves
apropó bõséggel. Sietek tehát egy kis ötletet még a levelem végére [írni], mely
ötlet nem az enyém, hanem a francia Hervé barátomé: Mi lenne, ha összeállnánk,
Magyarországon néhány száz becsületes, intelligens, valaki ember, s egy
kinyomtatandó plakát alá aláírnók a nevünket, hogy mi, alulírottak, nem látjuk rehabilitáltaknak a Habár-ügy excellenciás
urait.
Üdvözöl,
kedves barátom, a jó ügyek szolgálatában igaz híved
Érmindszent,
1910. december 27.
PF 1911. január 2.
Ady Endre.
|