|
Gondoljuk
meg csak: akár a Biblia, akár a Tudomány Ádámja a tradíciók tiszteletére inti
vala és zsarnokolja esetleg a nyugtalan Évát, mik volnánk ma mink? Bizony
egyáltalában nem volnánk, az emberrel s az emberi civilizáció sok áldásával és
átkával, javával és rosszával egyetemben nem volnánk. Nem rontaná a Földön a
levegõt az ember, nem szenvedne amaz isteni, az Atlasznál azonban kissé
súlyosabb teher alatt, hogy gondolkozik s - Nietzsche módján acélozva a szót - megy. Ám, sajnos, megtörtént a
tradícióknak az a bizonyos, az az õs, nagy, veszedelmes megsértése, s azóta a
tradícióknak úgyszólván nincs is más sorsuk, mint az, hogy nem tartatnak tiszteletben.
Okosan
háborgó ember csak várhatta és lekacaghatja azt a botlást és ostobaságot,
amelyet most az Institut de France, az Akadémiák Akadémiája megcselekedett. Összeültek
az osztályok öreg gyermekei - ki így, ki úgy férfiú, de nadrágot kívül viselõ
valaki -, s kimondták szótöbbséggel, hogy a Nõ, azaz - szerintük - a nõ nem
méltó arra, hogy akadémikus, illetve akadémika legyen. Kimondták pedig
dróthírek szerint, ama föntebb tépázott tradíciók nevében, valahogyan így: „az
Institut tiszteletben õrzi, megõrzi a maga tradícióit”.
Természetes,
sõt bolondul egyszerû a dolog: emberi, sõt állati muszáj megtartani és
megszentelni a tradíciókat, melyeknek fölforgatása a boldog birtokban-levõknek
romlasztó rovására menne. Teljes értéssel és tisztelettel adózván a modern
gazdasági élet férfiú-rabszolgáinak, gyönyörû törekvéseiknek, mégse véka alá
rejtendõ az, hogy a mai emberi élet legnagyobb szolgasága: a Nõ szolgasága.
Szándékosan
vagy szándék nélkül összezavarhatják, összekavarhatják e korszak problémáit, de
a rangsor élérõl az asszonykérdést el nem üthetik, s el nem szabad ütni. Amíg a
Nõt visszatartjuk, hogy velünkmenõ s hozzánk méltó és tartozó ember lehessen,
addig nyitott seb marad s egyre gennyesedõbb az emberiség nagy sebe. Bár sohse
árt százszor fölsorakoztatott argumentumokat százegyedikszer is fölvonultatni,
mi ezúttal nem akarunk még csak a nemzetközileg megengedett fegyverfélékkel sem
harcolni. Még arra se vesztegetünk sok szót, hogy a mi mai társadalmunk
gazdasági berendezkedésének mindenképpen elkerülhetetlen problémájává kellett
válnia a nõkérdésnek. Csupán csak azt a tréfásnak látszó, öreg, de szörnyen
komoly igazságot kell ide írnunk: a nõ a régibb létezõ lény. Mostanában,
Londonban, Párizsban, Berlinben, sõt Bécsben is körkérdéseket csináltak némely
fürge lapok: lehet-e a nõ ez vagy az, választó vagy akadémiai tag, ügyész vagy
hóhér. Az utolsó francia Lajosok idejében legalább a teóriát jobban tisztelték,
mint a mai demokrácia s a mostani demokráciának kioktatott, fiatalabb
nagybátyja: a kelet-európai félfeudalizmus.
Madame
Curie-nek néhai férje sem kérte, hogy a tradíciókat megbántsák, ha már ilyen
nagy a szükség a tradíciókra. De a rádiumnak, csodáinak és még fokozódó
csodáinak semmiféle tradíciója sem volt, miként a Galilei tételének sem vala,
ha talán nem is a Galileié volt ez a tétel. A francia Institut bármelyik
osztályából kirángathatunk néhányat, akik olyan senkik, mintha hivatalos magyar
politikai tekintélyek volnának.
Az
újságok, persze külföldiek, megállapították, hogy a mai kultúr-emberiség
krémje, lelkiismerete érzi, tudja, hogy gyalázat, amit a Nõvel teszünk. Nem a
szerelem, nem a nõnek rábíratása a ma még nagyon fontos család és e család
életének ápolására, de az a konokság, mellyel esetleg viharosabban fejlõdõ
emberi idegrendszereket kéjért, kényelemért, kenyérért és - tradíciókért
leigázunk.
Valahogyan
kétségbe ne essék a gyönge s nagyon hivõ ember: Curie asszonyt beválasztották
volna az Institutbe, de hátha Noailles grófné, Séverine s a többiek vérszemet
kaptak volna. Az elasszonyosodott férfiak különben dicsõséges, fényes és ma is
vezetõ hazájában igazán legtöbb okuk van a védekezésre a hímnemûeknek a
nõnemûek ellen. A francia Institut bajban van, nagy bajban van, s ezen
mulatnunk illik egyelõre nekünk, akik asszonypártiak vagyunk s az öntudatos
asszonyoknak is.
A
tradíciók tradíciójáról már szóltunk, talán csak éppen arról nem, hogy a Nõ
fizikuma aránylag megkíméltebb s jobb
a mi hajszolt fizikumunknál. Agyuk is nehezebb aránylag, mint a miénk, s egy csomó dolgot tudnak úgy, mint mink, s
egy csomó dolgot, emberit, fontosat - természetesen - jobban, mint mink.
Nincs
nagyobb eredménye, lehetõsége a mai civilizációnak, a mai emberi életnek, mint:
a hatalom. A hatalom kérdése az asszonykérdés, mely veréssel, csókkal és
sokféle hazugsággal, de mindig alantas férfiúi önzéssel volt elodázható. Az
asszony, az Asszony, a Madame Curie fajtája nagyon hamar meg fog tanítani
bennünket, egyébként is nõiesedõ férfiakat, hogy övék a Jövõ.
Szeretnõk
ezt az írást hozzákapcsolni a siváran sivár magyar politikai viszonyokhoz,
bekapcsolni, szimbolizálni. Szükségtelen, mert: ha lesznek magyar nõk, bátrak,
újak, sokan, nem kell verekedniök, mint angol nõvéreiknek.
Világ 1911. január
6.
Ady Endre
|