|
Mosolyogj
föl egy pillanatra, savanyú kedvû Magyarország, mert lám, drága gyermeked, a
parlament, él, sõt ficánkol. Ma már majdnem meglelte önmagát, szinte-szinte
legméltóbb, legigazabb energiáját fitogtatta a magyar képviselõház. Egyszerre
csodák nem történhetnek ma már, e kételkedõ korban, de aki a mai parlamentet
szereti, bízhat. Csak merjen lelkének legõszintébb zugaiból nyilatkozni e
kényeskedõ gyermek, fölösleges lesz a szeretõ szülõk és rokonok aggodalma.
Most
pedig, e kis csúfondároskodás után mondjuk meg komolyan, hogy halálosan szomorú
a mi parlamentünknek minden élettel dicsekvõ megmozdulása. Dördülnek az ágyúk,
forradalmi zászlókat tûznek ki az úri kikötõ legveszteglõbb és legrozogább
hajói is, ha netalán a pipázó kényelmet fenyegeti valami.
Élete
élésére a magyar képviselõházat csak affélék galvanizálhatják, amik például a
kis vidéki kaszinót szokták és tudják. Udvariatlan az elnök, udvariatlan a
többség, udvariatlan a kisebbség, kész a szörnyû háború. Egy miniszter
rosszkedvû, s valami vicinális megkerülésre nem kapható, országos a baj, és
viharzó a sérelem. És nem utolsó és nem kicsi szimbólumú valami az sem, hogy a
legdühösebb repülõlöveg: a „parasztság”. Ez a szép, úri parlament nem tud
nagyobb pofont kigondolni sem, amikor önmagával pofozkodik, ennél a szónál. A
„parasztság”, ez a szép szó, a legrettenetesebb bélyeg, a lepra gyanúja, amikor
a képviselõ urak egymás ellen zendülnek. Valóban, a magyar parlament õrzi a
régi viccek tradícióját is a többi, állítólagos tradíció mellett. A mágnás
leköpi a dzsentrit, a dzsentri leköpi a polgárt, a polgár a parasztot s a
paraszt a kutyát. Valahogyan így hangzott ez a régi s nagyon magyar vicc, de a
magyar parlament nem változott, s ilyenformán a régi viccek is megmaradtak.
Régi
formák, régi viccek, régi kényelmek, régi unalmak, régi úrhatnámságok:
körülbelül ez a mai magyar népképviselet. És természetesen a régi virtusok,
amelyek annyi jogot élveznek, hogy nemrégiben muskulusait mutogatta s ígérgette
egyik erõs honatyánk. Irigylendõ és szép a testi erõ, de Párizsban az
auvergne-i zsákhordók s minden cirkuszban a birkózók szoktak versengni és
dicsekedni vele. Szép a lovagos bátorság is, de istenem, melyik égõ sebét
gyógyítja meg e sok sebû országnak a legvitézebb párbajseb is? Mert viszont a
békés, lovagias jegyzõkönyveknek az írásgyakorlás szempontjából való valamelyes
hasznát el kell ismernünk.
Szándékolt,
bölcs és derûsen megértõ érzéseink akaratosan, keserûen, sósan könnyekre
változódnak, ha ezekrõl beszélünk. Ha eszünkbe jut, hogy ez az ország, ez a
Magyarország, ezerszer inkább a politika kénye-kedve, mint akármelyik másik. Ha
arra gondolunk, hogy ezzel a parlamenttel, ezzel a politikával szemben hiába
próbáljuk legõsibb, legértékesebb erõinket összeszedni s vitázó és termõ
munkába állítani. Ennek a parlamentnek nem fáj az ország, s ez az ország még
mindig nem érzi biztosan, hogy sok fájása között ez a parlament a vezérlõ.
Él
a parlament, ficánkol a mai magyar népképviselet csak azért, hogy a halálnak a
gondolatát is elkerülje. Egy kuruckodó a magyar respublikát csinálja, Adalbert,
a híres, kóbor, pénzes cigány vajda a toloncoló rendõrségtõl értesül, hogy
Magyarország önálló állam. Adalbert vajda majd Galíciában elfelejti új közjogi
értesülését, miként gyakran, sokan és hatalmasabb vajdák elfelejtették. Bizony
isten, ezek a dolgok is jelentõsebbek, mint a mi képviselõházunk nagy viharai.
Borzasztóul
nagy az a ház, amely az õ „tanácskozó” helyük, az urak kilenctized részének,
hogy kisebb számot, joggal, ne mondjunk. Veszedelmesen nagy az összetartás az
urak között, amikor zártülésezik, parasztozzák, sõt vágják és pisztolygolyózzák
egymást. Hajh, be gyönyörûen összebékülnének - kevés-kevés kivétellel -, ha
fejük fölött megsuhogna egy gordiusi csomót megoldással fenyegetõ kard.
Nincs
nekünk, nincs ennek az országnak semmi hasznunk abból, ha a mi mai parlamentünk
életet mutat, ha a saját õszinte életét éli. Ez az élet nem a mi életünk
siralmának kórusa, de egy elõkelõ csoport külön élete, privát mulatsága. S a
legkeserûbb pedig az, hogy most, talán a tizenkettedik órában, ez az ország se
fölkészülve, se fölkészítve nincs eléggé, hogy más parlamentet, jobb rendet s
új politikát rendeljen magának.
Szóval:
a parlament elevenedik, ficánkol, él, de ez az élet majdnem egyenesen az
európai, a friss Magyarország élete ellen tör. Pedig csak egy kicsit emberelné
meg magát ennek az elbágyasztott magyar társadalomnak sok - összes - értékes
része, másként volna minden. Addig pedig örüljünk, hogy az urak megtalálták
önmagukat, s hogy életük szerint való élet kezd dühöngeni a Duna-parton, az
oktalanul nagyszerû palotában.
Világ 1911. január
19.
Ady Endre
|