Mikor
város született, mindenha csoda történt, csoda és véres bûn, Bábel óta, Róma
óta, sõt, a fabrikált hun-magyar legenda szerint, Buda király városa óta. Már a
mai, szinte millió lakosú Budapest csodájáról s lemoshatatlan, véres bûnérõl
régen, eleget, untig beszéltek, írtak az új legenda-iparosok. Való, hogy ez a város
dacos, hirtelenkedõ csodából nõtt váratlanul nagyra, s való az is, hogy véres
áldozatokkal fizette meg e város bûnös árát egy kis félszeg, nyomorék ország.
Mindegy, város csak így születhetik, s Budapestnek legalább ilyen naggyá s
ilyen várossá kellett válnia, amilyen, mert különben jaj volt volna s lenne
nekünk. Nem sok esztendeje még, hogy vallásos epidémiaként tör ki talán
Magyarországon egy-kétszáz ember között az öngyilkosság kedve, ha még Budapest
sincs itt. Tehát legalább Budapestünk volt már, szerencsére, tegnap is, kissé
gyáván viselkedõ óriás-gyermek, de így is milyen rökönyödésnek, gyávák és félõk
ijedt püfölésének kellett a hátát tartania.
Ám
most jön valami komolyabb dolog: a népszámlálás, e szomorú seregszemle, vigaszversenyben
egy sereg igazi, új, magyar város reményét nyújtja. Montenegró nagyságú grófi
és püspöki uradalmak táján jóformán cselédségnek való nép se maradt elegendõ:
elfogyott, nem akart születni megszökött. S minden alapult és alapuló város
csodájánál nagyobb csodával, melynek földerítéséhez talán kevés is a mai
tudományanyag, itt vannak az új, magyar városok.
Egy
francia író bizarr elképzelése fog el bennünket: a tenger eléri Párizst, s csak
a Montmartre púpja nincs még árral, vízzel elöntve. Ilyen száraz, ma még
száraz, púpokként nézzük és látjuk a magyar városokat, e még csak indulókat, de
kétségteleneket, melyek nemsokára talán csak már magukban jelentik s ígérik
Magyarországot. Itt van a csoda, egyelõre majdnem a tudomány ellen valló, hogy:
városok és magyarság-tartályok születtek ott, hol ezeknek elõföltételei
hiányoztak. Kiskirályságnyi uzsorás nagybirtokok, fogyó és szökõ magyar
földmívelõ nép, alig-valami ipar, bõrünkbõl szíjat hasító, hecces, úri politika
és - mégis, Debrecen telekkönyveiben román pénzintézetek súlyos bejegyzései,
Délen a románság átlépte a Tiszát, a nyomorúság s a nem-magyarság hullámai
csapdosnak itt és ott, mindenütt és - mégis. És mégis: nõnek, gyarapodnak,
szaporodnak, ígérkeznek Budapest mellett a többi városok, és e városok,
tetszik-nemtetszik: magyarok.
Hogy
az ördögbe fogják tudni elintézni ezt a bolond, fatális, csodás problémát azok,
akik az autochton magyarság õsi, szíves, dicsekvõ képviselõi? Mert hogy Aradon
Tisza István számára egy fogadtatást díszesen rendezhetnek naiv körök s okos
érdekcsoportok, ez semmi. A város város, s a városnak külön és különös lelke
van, mely nemcsak mai és holnapi. A város, ha él, és élni akar, kénytelen
számolni élete föltételeivel, ellenségeivel, ellenségeinek erejével és a
magáéval. Roppantul rövid idõ alatt még a humbugnacionalista is - legalább
titokban - be kell hogy lássa: Magyarország s a magyarság voltaképpen - a
városok. Betegül, érthetetlenül támadtak, kultúrás, kiható erejük nem sok, de
vannak, számítanak s - magyarok. Ez egyszerre pikáns és megrázó probléma:
miként fogják hírhedt hazafiságukat, lelkiismeretüket, magyarságukat,
politikájukat berendezni azok, akik ma Magyarország kiskirályai, kiváltságos
magyarjai, s akiknek a városok fejlõdése: a bizonyos halál?
Bismarckra
szeretnék ráfogni sokan, de nem a Bismarck gondolata, hogy ellenségeink ellen
legokosabb taktika: ellenségeinknek az ellenségeit pártolni. Legalább háromezer
év óta módszere az a politikának és a hatalomnak, s még Marat is kedves tudott
lenni azokhoz, akik olyan ellenségesen távol jártak tõle, hogy már csaknem a
felhõkbe vesztek. A mai Briand pedig jobban kedveli és kedvelteti a szélsõséges
Guesde-et, mint a hirtelen veszedelmessé válható, okos Jaurest. A magyar
kiskirályok, akiktõl akármilyen nyelvûvé s rangúvá válhatott volna ez az ország,
igazán zavarban lehetnek most. A magyar városok ellen védekezhetnek a
városaiból kikopott avagy várost nem is csinált nemzetiségekkel s a magyar
falvak parasztságával. A magyar falvak parasztsága vagy züllött, vagy
kétségbeesett, vagy forradalmár, vagy városiasodik, vagy Amerikában van. A
nemzetiségekkel való nagy békülékenység, melybõl pedig hiányzik a humanitás és
õszinteség, a városok ellen folyik.
Ma
Magyarország: a városok, a készek és a leendõk, õk a kultúra, õk a magyarság,
sõt a nemzetiségi kérdést is csak õk jogosultak és nobilisak megoldani. A
városos Magyarország, talán utolsó lehetõsége és kerete egy lehetõ
Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit. A városok felejtsék el végre
már, hogy valamikor csak a vármegyei urak vigadóhelyei voltak csupán,
hetenként, vásáronként, alkalmanként. Ma már kezükben van az urak revolvere, a
híres „mi vagyunk a magyarság” nevezetû revolver is, tessék harcolni vele.
Budapest, nemrégiben egyetlen olyan-amilyen magyar város, félbátorsággal meg
tudta állani a helyét, s vétót mondott szükséges idõkben. A magyar városok
lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhetõ mezei had, s már a
legkulturátlanabb, pópás, nemzetiségi tömegekkel akarnak az õ fejlõdésükre,
életükre, szóval a lehetséges kultúr-Magyarországra törni. A városos Magyarország
döntse el, mert csak õ döntheti el a demokrácia, a kultúra s ha úgy tetszik - a
magyarság sorsát.
Világ 1911. február
7.
Ady Endre
|