53. A NAGYKÖVET ÚR

Párizs, február 23.

Ördöngõsen szerencsés diplomata ez a gróf Széchen, akitõl Ausztria-Magyarország egyenesen a Vatikánt fosztotta meg, hogy általa Párizsban viseltesse képét és rangját. A Párizsban székelõ nagykövetek csodálatosképpen és éppen most határozták el, hogy a jövõben az új nagykövetek nem fognak tartani bemutatkozó hûhó-estélyt. Mert így van, s így volt mindeddig Párizsban is, hogy az új nagykövetek valahogyan akként viselkedtek, mint például ha királyunk Budára érkezik. Õk, az érkezettek, nagykegyesen, ismerkedés céljából, valóságos udvari bált s fogadtatást rendeztek azok részére, akikhez és akikért õk küldettek. Ez furcsa volt már Rómában is, sõt legelõször is Rómában, ahol kétféle udvar és kétféle elõkelõség van, a vatikáni és a kvirináli. Ausztria-Magyarország megboldogult nagykövete értette a módját, hogy kell Párizsban is úgy cselekedni, mint Rómában: kétféle társaságot teremteni s hajbakapatni egy vendéglátó társadalomban. Sokáig ez Párizsban sem tarthatott, ha már Rómában is vége szakadt, s a nagykövet urak talán nem egészen saját kedvükbõl hozták az õ határozatukat.

Ostoba és tûrhetetlen helyzet lehetett az már Párizsban, hogy a dinasztiák nagykövetei önkényesen klasszifikálták Franciaország „udvarképes”-eit. A restauráció s a császárság korából merített arisztokrata névsor volt persze nekik a kedvesebb, de viszont a hatalmas és uralkodó burzsoázia szemébe is muszáj volt port hinteniök. Ilyenformán egy-egy nagykövetségi ünnepségen egymást szemtõl szemben utálhatták a Faubourg-St.-Germain elõkelõi s a hatalmas bugrisok. Nagyon sokszor pláne el is kerülték egymást, avagy úgy történt, hogy Ausztria-Magyarország nagykövete „véletlenül” akkor tartott estélyt, amikor a francia köztársaság elnöke. A legkékebb és legfeketébb arisztokrácia egy-két feudális állam nagykövetségeinek „udvar”-ában vitézlett, és álmodta középkori álmait. Franciaország külügyminisztere nem minden ok nélkül gondolhatott arra, hogy Ausztria-Magyarországnak a Vatikánból áthelyezett nagykövete nem fog javítani ezen az ostoba helyzeten. Végre s végül: egy - bár kényszerûen - szocializálódó polgári köztársaság immár nemigen tûrheti a királyi pásztorjátékokat. Elég baja van a maga monarchista katonáival, szélsõ demokratáival, pénzkirályaival s polgár-õrgrófjaival, minthogy még etikettafférokkal is tetéztesse a bajt. Bizony nem véletlen dolog az, hogy a Párizsban lakozó nagykövetek éppen gróf Széchen kinevezésekor s éppen sir Francis Bertie elnöklete alatt határozták el, hogy lemondanak császári, fogadó privilégiumukról.

Emlékeztetünk mindenkit, akit illet, hogy sir Francis Bertie VII. Edvárd királynak nagyon kedves embere s különösen Franciaország számára kellett és kiszemelt nagykövete volt. Emlékezetes szavakkal küldte õt Párizsba Párizs-imádó fejedelme: nem szabad elfelejteni, hogy Franciaország sorsát ma már nem az arisztokrata szalonokban, de a polgári egyletekben s munkáskaszinókban döntik el.

Hiszen az is igaz, hogy elványadt, megromlott, meghamisult az úgynevezett arisztokrácia itt Franciaországban, de ez még nem magyaráz meg mindent. Az igazság az, hogy: a régi szabású diplomácia ma már túlélte magát, mivel ma már nem államfõk, de társadalmak intézik az országok sorsát. A Vatikán nunciusát úgy dobták ki Párizsból, mint egy neveletlen, betolakodott vendéget, s ma már a nagykövetek csak annyit számítanak Franciaországban s többé-kevésbé mindenütt, amennyit küldõ társadalmaik a küldetés érdemére érdemesített társadalmaknak. Gróf Széchen hiába akarná, hogy õ is csak egy mementó-embere, sõt grófja lehessen a Maria Antoinette-et s más miegymást ma se felejtõ bécsi Burgnak: kénytelen Ausztria-Magyarország nemzettársadalmait reprezentálni. A nagykövetek, követek s diplomaták alkonyatán állunk, nem messze már attól az idõtõl, amikor hatalmas hírlapok képviselõi cserélik föl a diplomatákat, ez ócska, saját elõkelõségében kimúlt népséget. Hjha, igaz, ez sok finomságot, emléket, múltat, illatot, elmés ravaszságot, mûvészetet, alkov­szép­séget stb., stb. halat meg. De hát bele kell törõdni: a demokrácia, reméljük, ad majd kárpótlást bõven, s a társadalmak majdcsak meglesznek valahogyan diplomaták nélkül is.

Világ 1911. február 26.

Ady Endre