|
(Porto-Riche,
Bataille, Bernstein)
Párizs
most már a revüknél, a bécsi operettnél, az orosz táncosoknál s az olasz
énekeseknél tart: vége egy boldogtalan színházi szezonnak. Sok volt a bukás,
olyan sok, hogy arisztokráciája is van az elbukottaknak: Porto-Riche, Bataille
és Bernstein. Ez a három bukás volt a legelõkelõbb, legemlékezetesebb,
legtipikusabb s egymással mulatságos rokonságban álló. Porto-Riche, Bataille s
Bernstein majdnem szóról szóra egyformán harangoztak elé darabjaiknak: olyan
újat akarnak, amilyen még színpadon nem volt. Hogy nagy reklámmal dolgoztak, az
ma már természetes, hiszen még Lamartine mondta, hogy maga az Úristen is
harangokra szorul.
Porto-Riche
„Le Vieil Homme”-járól Szini Gyula írt áradozva, triumfálva, aki a darabot csak
olvashatta, s aki Porto-Riche-t meghatóan, saját finom mûvészlelkének
hozzáadásával gazdagítva szereti. Lehet, hogy a „rendezés” is agyonoperálta a
darabot, de bizony az színpadról hallva fárasztó, fáradt, rossz darab. Csak nagy
magunkba-beszéléssel hisszük el, hogy itt nekünk egy modern végzetdrámát
akartak mutatni, egészen görögöt s mégis mait. A színpadról csak egy keserves,
unalmas szerelmi drámát kapunk s azt a fájdalmat, hogy a Porto-Riche-ek
mennyivel gyorsabban öregednek a Sardou-knál.
Bernstein
afférját most Budapest ellenõrizheti: ez a darab megbukik, ha nem is esküsznek
annyian össze a zsidó dezentor ellen. Milyen komolyan vallotta Bernstein, hogy
õ új igazságra jött rá: mikor már mindent elvesztettünk az életben, de jön egy
váratlan, fájdalmas csapás, visszatart bennünket a haláltól új kincsünk, a
bánat.
A
Bataille darabja, a „L’Enfant d’Amour”, talán legkönnyebben válhatott volna
egyszerre értékké és sikerré. Hogy a vénülõ kurtizán fia, a törvénytelen, a
senkifi, saját boldogsága s élete árán szerzi vissza az anyja szeretõjét s
illúzióját, ez magában emberi és maró szomorúságában is szép. De Bataille nem
bízott benne, s annyi mindennel sujtásozta, cifrázta, hogy elveszett majdnem
teljesen ez az emberség és szépség.
Tipikus
bukásoknak mondtam e különben arisztokrata bukásokat, mert egyforma ígéretek be
nem váltásának zátonyán történtek. A nagy szenvedélyek francia színpadi
prófétái ijesztõ tanulsággal szolgáltak: úgy jártak, mint bohózatíró kollégáik.
A szerelem-variációk ki vannak merítve, a mai uralkodó francia társadalom nem
tud se könnyes, se tréfás komplikációkat, újakat, ágy alatt, ágy fölött.
Hatvanöt esztendõs férfiak, akik fiatal leányokat gyújtanak lángra s tizenhat
éves fiúk, akik meghalnak szerelmükben egy érett asszonyért: jó. De most már a
határokat elértük, s ha nem tudnak mást, legalábbis másképpen kell végre írniok
a szerelem színpadi poétáinak. Mert a téma nem rossz, egy kis szerelem akadni
fog még nagyon sokáig itt-ott, hanem meggyõzõdésesebb, szenvedõbb, mondjuk
szerelmesebb színpadi költõk kellenének.
Ny 1911. április 16.
Ady Endre
|