59. UTAK ÉS CSALÓDÁSOK

(Budapest és Párizs között) Fölaggasztom az én szemhéjaimat, s elaltatom az én ledér igazságaimat, mivel mindjárt Párizsban leszek, s Párizst még ma is úgy tudom szeretni, hogy nincs bátorságom akármi szigorúat is gondolni róla. De mégis, jó, ha az ember tudja, hogy minden gondolkozó embernek igaza van, de csupán, hogy az õ igazságát valahogyan szándéktalanul, valaki másnak, egy másiknak, agyában hordja. Sõt: van igazság, sõt: minden igazság, amit ember-értelem kifundál és összehoz, s mert a gondolkozás emberi tulajdon, vitatható, ûrbe épített ûr, az úgynevezett elmeháborodottak legalábbis egyenlõrangúak velünk. Elutazni, utazni pedig nem annyi egy cseppet sem, mint meghalni, mert elutazni annyit jelent, hogy az ember, aki mihelyest kimond valamit, igazságot mond, máshol és más igazságok harsogására szomjúhozik. Az ember, aki gondolkozik, s nyers szívét útra-pácolva elutazik, vértelen világhistóriát csinál, miként véreset csinálnának a hanetán fölkelõ s hamarosan egy-két millió vendéggel minket agyonlátogató India vagy Kína. Hm, különös, hogy hatodikszor (vagy hetedikszer?) járom ezt az utat Münchenen át Budapesttõl Párizs felé, s én voltam a szilárd, és mégis én változtam meg eközben. Kár, hogy a sokezer kilométeres vasutaknak nem adatott meg a gondolkozás ama potenciája, amely az emberrel úgy születik, mint az orra, ha van, a tüdõje, ha nem elátkozott, a rokonsága és a sorsa. Mert a gondolat mindig és föltétlenül igazság, s mert az se biztos, hogy csak az ember gondolkozik, nagy kár, hogy mi csak az ember gondolatait és igazságait ismerjük. Ha elveszítjük gondolatainkat és igazságainkat, s ha majd valamikor fölfedezzük a kövek, porok, káprázatok, plánták és állatok gondolatait, nagyot fog pihenni, s nagyon jól fog járni az ember. Ezek a franciák általában nemcsak rosszak, zseniálisak, piszkosak és csinosak, de egytõl egyig halálmadarak: önmaguknak, talán egy kicsit a fajtájuknak s mindazoknak a mamelukoknak, akik bámulva nézik õket: én is ilyen voltam sokáig.

(Párizs és a régi Párizs) Nincs elárulnivalóm, mert az elárult én vagyok, nincs a régi Párizs, mert énbelõlem sem új, se régi nem vált: tehát, ave Párizs, kit ma nem ismerek, s ki meg se lepsz ma, s üdvöz légy Párizs, kire nem emlékezek. Így jártak a Kelet barangoló rablói, akik meseszóból hallották, hogy milyen Bizánc, Róma, vidékeik, a nyugati tájak, s elpusztultak, mert izgalmas várakozásaik kietlen halállal megölték õket, avagy nem ismertek rá cifra, buja, nagy álmaikra. De nálam az emlékezésnek és nememlékezésnek is volna némi köze, nálam és hozzám, aki zsoltárokat írtam Párizshoz, Párizsról, aki szent voltam és Párizs-imádó már abban az idõben, amikor ez több volt a bûnnél. Gyönyörû Nap, utcák, szabályok, terek, fák, nõk, gyermekek, kocsik, nyár-jósló tavasz, tárlatok, díszek, idegenek s otthoniak, a Bois, virágok, vonalak, kábítások. Ez a Párizs is szép, de szebb volt nála a másik három: amelyik után úgy vágyakoztam, mint egy beteg kutya, amelyikben viharosan-szépen, ostobán, de nagyon éltem, s amelyikre emlékezem, mégiscsak emlékezem. Minden kijózanodás halálos veszteség, de nem képzelek el szomorúabbat[!] annál, amikor az ember Párizsból, az õ szerelmes Párizsából ábrándul ki. Pedig úgy látszik, hogy az törvény, parancs, s valójában nekem azért kellett annyiszor, újra és újra megkeresni Párizst, hogy el tudjam veszíteni. A mûvészfajta ember tragikus az õ szerelmeiben, igazán olyan, mint a gyermek, aki nem nyugszik, amíg játékszerét szét nem bontja, s meg nem találja benne a nyomorú kócot.

(Észak helyett megint Délre) Ez is fátum, hogy három-négy év óta egészen hidegek s északosak a vágyaim, s úgy járok körben, egyre Délen, mint egy taposó malomban. Dél-Franciaországon már olyan undoros unalommal megyek át, mint egy öreg írnok, ki harminc év óta ugyanazon a nyomorult utcákon át éri el az irodacelláját. Hiszen a hibás én vagyok, de azért mindig hevesebb gyûlölettel próbálom ezt a bûnnél nagyobb hibát másokra kenni, ha e gyönyörû helyeken járok. Most különben is Franciaországban ismét kiújult az úgynevezett Dél-probléma, mellyel divat, illik foglalkozni, pláne, ha illik az ember dühéhez is. Kép­viselõkkel, szenátorokkal utazom, déli franciákkal, meggazdagodott parvenünéppel, nagyon új a ruhájuk, a bõröndjük, s rikít a becsületrendjük. Lármásak, hencegõk, témáik s meggyõzõdéseik teljesen azok, amelyek elõbb kiolvasott hírlapjaiké, s no még valami: mi jót és kiket hozhat egy esetleges kormánybukás. A párizsinak s az északi franciának nem megy a fejébe, hogy szereplõ fórum-embereiknek, különösen a karriercsináló politikusoknak kétharmad részét minden jog és arány ellenére a Dél adja. Én most már egy pillanatig se tudok ezen csodálkozni: valóban a harmadik köztársaság áldemokráciája s a politika alkalmasabb matériából nem is táplálkozhat. Gondolattalan, munkához nem szokott, lármás, szónokló, pózoló, merész a francia Dél politikus embere, de hát érdemes volt ezért megcsinálni a nagy és a többi forradalmat? Nem baj, ha egy kicsit igazságtalankodom, azért tehetem ezt bizonyosan, mert egy kicsit igazam van, már csak azért is, hogy Északra vágyom, s megint Délre tartok. Valahogyan talán még Monte-Carlo tartott meg legjobban a régi módon magáénak: a bizonytalan keresetû, pénztelen, de mindent megkívánó ember vágyai és izgalmai itt még mindig-mindig ki tudnak bennem virágozni. Persze nyomban érkezik a fagy, a bánat, a virágtalanság, de mennyi virág van itt[,] még ember-virág is, és milyen sohase banális, milyen káprázatos, nagyszerû a tenger és itt a tenger. Úgy indultam Firenzének, hogy a játék és a szerencse mivoltához egy fikarcnyi új tudást nem szereztem, s csak makogva ismételgettem a régi mondásomat: igen, igen rejtelmesebb életnél, halálnál. S kanyarogtunk a tenger körül Génuán át Pisába, majd egy új iramodással Firenzébe új csodálnivalók nélkül az ezúttal pedig jubiláris esztendõs, vasárnapot tartó Itáliában.

(Pisa, Firenze s más csalódások) Pisa, Firenze s Róma - oh, Róma - maradtak volt ki éppen az én régebbi olasz útjaimból, melyek nem voltak túl okosak, tudósak és megfontoltak, de annál sugarasabbak, ifjabbak és vidámabbak. Különös, hogy az én számomra a szerencsés csalódás sem szerencse, s mindenképpen s mindig fájdalom, hamikor a valóság csökönyösen sohase az, mint a könnyelmû s könnyû elémgondolásom. Pisa több volt annál, mint amennyit olvasás és szó tetésen mutatott, s Firenze gyalázatosan megcsalta összes ékes várakozásaimat, de mindkétfajta csalódásom csalódás és bánat volt. Oh, nagyszerû s legtemetõbb temetõ ott Pisában, igaz temetõ, hol párezer éves dicsõségek, fölülmúlt eszközû, de fölséges mûvészetek együtt élnek vagy alusznak a porladó embercsontokkal. S a nagy kikötõzáró lánc bús, nagy szemei szinte mintha a sors, a múlás megelevenült sok szemei volnának, búsan álmélkodva, hogy Pisát elhagyta a tenger. Mert valóság: otthagyta, a tenger sem tud állandó lenni, s elment odébb, mint Szekszárdtól a Duna s harmincnégy éves emberektõl a bátor, botor, ifjú erõ. S az út Firenzéig és Firenzétõl Rómáig, antik mezõk a buja ifjúság bántó, provokáló, ostobául bõ gazdagságával. És Firenze, melyrõl eldalolták már a legpompásabb jelzõket, s kihagyták azt az egyet, melyre ma is döbbenten rázódik meg az én ideges fejem: lármás. Az emberek ok nélkül, indulat nélkül ordítoznak, mintha csak azt akarnák fejbesújtóan tudatni, hogy õk nem a renaissance szobrai. És a város, mely sehonnan nézetve se tud királyi és méltó szépségû lenni, érthetetlen halmazhelye egykori hatalmaknak, isteni embereknek s alkotásoknak. Még Firenzében vagyok, még itt fogok valamit maradni, de minden beteges nyugtalanságomat már naponként gyõzve veri egy új, nagy-nagy, titkos nyugtalanság, jólesõ, mint a boldog halál lehet. Rómát[,] érzem, hogy Rómát látom nemsokára, hogy élet, Budapest, Párizs, játék, emlékezés, siker, bukás pár hétre kitörlõdnek zavart, szomorú lelkembõl: a Földnek és Idõnek öröme, legszebb szimbóluma, Róma, üzeni, hogy vár.

Világ 1911 július 23.

Ady Endre