|
Korainak
tartom Magyarországon, mely társadalmi megváltásáért köteles mindenekelõtt most
százezer okból küzdeni, az íróhad mozgósítását és fölkerekedését. Ez a
Magyarország, hiában[!], ma is a régi úri Magyarország, s ha valaki öt
gallérnyi vagyonnal bár íróságra téved, úri kötelessége, ha belehal is, a
birtokos Berzsenyiek gõgjét fitogtatni. S ne felejtsük el azt se, hogy ezt a
rokontalan, kemény nyelvet valóban csak most kezdjük törni és csiszolni sok
sugárzású, finom, csillogó darabokra. Örüljünk, ha már-már hódító útnak
indulhat, s verejtékes homlokú, idegen irodalmi csiszárok kénytelenek a nagy
olvasó, nyugati publikumok számára a mi kezdõdõ bõségünkbõl venni. Tõlem már
csaltak ki német, francia s egyéb irodalmi vállalatocskák novellákat
pénz-ígéretekkel, melyek beváltására nyomban nem számítottam s be se váltódtak
persze. Verseimrõl, szóval sajátabb s drágább holmimról nem is beszélek:
angolra, franciára, olaszra, németre, dánra, románra, hollandusra, szerbre,
örményre, sõt héberre és eszperantóra is fordították némelyiket. Ha megtiltom,
ha pörölök, azt érem el vele, hogy abbahagyják, amit az én hiúságom játszva
kibír ma már, de a magyar nyelv és irodalom szükséges reklámja megrövidül. Én
úgy látom, hogy a nagy védelem azoknak szükséges, akik színpadra vagy esetleg
lap-hasábokra is olyan produkciókat szállítanak, amelyek a legolcsóbbak,
véletlenül magyarulírottak s az internacionális legalacsonyabb tömegízlés
kiszolgálói. Ezek írói úgysem írók, dolgaik még iparcikkekként sem jelentenek
számottevõ haszon-importot az egyébként csakugyan koldusország számára sem. Míg
nem leszünk munkás, demokrata kultúrtársadalom, addig az ilyen védekezõ
hadjárat a bécsies magyar operett szomorú rangján marad. Ami a kiadókat illeti,
habár mint a Nyugat irodalmi részvénytársaság igazgatósági tagja egy kicsit
magam is kiadó vagyok, itt kellene és lehetne védekezni valahogyan. A vidéki
lapokat pedig egyelõre szintén hagynók el: lefelé s befelé éppen olyan hasznos
és szükséges az õ szarkaságuk, hitet és ízlést támasztani, mint kifelé, a
külföldre, a mi irodalmi valóságunknak, értékünknek ingyenes, de valamikor
pénzzé változtatható elárulása. A Tatárjárás (csak azért ez, mert más nem jut
most eszembe) vagy hasonló magyar termékek külföldi boldogulásáért s
pénz-aratásáért a magukat becsülõ igazi magyar írók nem lovagolhatnak föl az õk
kezescsapataként[!]. S ezért ne haragudjék meg senki, ebben gyûlölködést,
nagyképûeskedést se lásson akárki sem. Majd ha az úri Magyarország, melynek
okvetlen járuléka a svihákok mellék-Magyarországa, kultúrtársadalom lesz,
beszélhetünk komolyan s a maga idején errõl. Addig örüljünk, hogy pár fillérû
íróinktól - magyaroktól! - kincseket lopnak el, mert ez a koldusmezû gazdagság
a Jövendõ[,] kaliforniai, új ország.
Világ 1911. július
30.
Ady Endre
|