|
Ama
nem kevés számú boldog magyarok közül való vagyok én is, akit Milánóból meg
szoktak szerencséltetni évek óta már a futurizmus új és új manifesztumaival. Új
poézis, új história, új filozófia, új kép, új szobor, új ház, új természet, új
matematika, azaz, pardon, új matematikát még nem manifesztáltak. Ellenben
legújabb förmedvényükben új muzsikát akarnak, s - oh, szörnyûség - annyi a
bátorságuk, hogy egyenesen Wagnert merik ajánlani a Pucciniek ellen. Ez már
forradalom, itt már lehet csevegni, még Puccini nem gyõzte le Verdit se, s íme már
Wagnernél tartunk mi, futurista olaszok.
Ez
a kis csúfolódás nem jelent sokat, de csak azt a privát, teljes nagyságával
privát véleményemet, hogy a mai olasz a világ leggyatrább embere - még
D’Annunzióvá fújva, nõve is. De azután védekeznem illik az ellen is, hogy én
félek az újtól, az újítástól, a forradalomtól, mely állítólag nekem egyetlen
jogom és címem.
Hát
én utálom a futuristákat, természetesen csak azért, s elsõképpen azért, mert
nem nagyon tehetségesek, de nagyon programosak. Ez már: bolt, egy kimérõ üzlet,
ahol hetekig dolgoznak: a közönséget miként lehetne idecsalni, megrészegíteni s
becsapni. Ám az utolsó manifesztum: igaz, ti. a zenei manifesztum, mely
egy-két-három Pucciniról szól, akik impresszárióik karján s sok százezer
pénzüknek az ölén olasz kakofóniát csinálnak. Minden kakofónia lehet nagyszerû
zene, de a rosszhiszemû s melódiákkal kacérkodó olasz muzsika: soha, még ha a
Puccinié is. Ott voltam az elsõ kontinentális premierén, Rómában, s minden
jelenetnél azt éreztem, hogy itt egy Herczeg Ferencbe plántált késõ és rossz
Mascagni dolgozik. Annyi okosságot és szamárságot, rajongást és röhejt olvastam
már Pucciniról, hogy ezt a szinte biztos, szentesített véleményt le kellett
írnom.
Ny 1911. augusztus
1.
Ady Endre
|