2. FALUN

Törzsvendégei a telefüstölt kávéházaknak, vidám és szomorú farsangolók, folytonos zaj közt élõ városi emberek, nem is gondoljátok, milyen nyugodt, milyen kellemes télen a falusi élet.

Az én kedves barátaim, kik egy kis kölcsönpénzért szaladgálhattak éppen a legközelebbi bálra, ha futólag eszükbe jutottam, bizonyosan sajnálkoztak felettem, hogy nem élvezhettem át velük a mulatságok izgalmait, gyönyöreit és a még eddig magyarra nem fordított, de azért eléggé ismert „katzenjammereket”.

Pedig bizony mi is csak élünk, falusiak; ha a disznótorok ideje lejárt is, a felfüstölt hús csak éltet bennünket. Kenyerünk is csak van még, tehát szociális bántalmakat sem érzünk; szóval a buddhizmus abszolút nyugalmához egészen közel állunk.

És aki ezekbõl unalmas életre következtetne, hát az igen csalódnék.

A neve nem jut ugyan szembe, de nagyon ügyes ember volt az a francia, aki a 32 levelû bibliának nem éppen szellemesen elnevezett kártya-instrumentumot kifundálta.

Hát ilyen instrumentum van itt minden háznál; többé-kevésbé, de egészen egy se kifogástalan tiszta. Némelyik pláne indiszkrét módon van megjelölve; például a szomszédunkban a makk alsónak egyik sarka le van törve.

De azért kaszinóbeli botrányok nem szoktak elõfordulni. Mindnyájan ismerjük a jegyeket; olyik éppen mind a harminckettõt ismeri a hátáról.

De hát jó ez a „filkózás”-hoz.

Ez a furcsa szó pedig egy igen furfangos játék neve. Olyan játéké, melynek itt a mi falunkban fontos hivatása van. Mert amellett, hogy játszása közben hányatik meg a falu és a nagyvilág minden dolga, kulturális és szociális jelentõsége is van.

Az elsõ abban áll, hogy számolni és számítani tanít, felkelti az ambíciót a szívekben - mert a játékosok nyerõ része „úr”, „lepipázott” része pedig „szolga” lesz -, hirdeti és képviseli a fejlettebb társas életet falun; szociális jelentõsége pedig az úri és szolgai viszony szemléltetése, és ilyeténképpen a társadalmi egyenlõtlenségek felett való megnyugvás.

Ezt az igen érdekes játékot kultiváljuk aztán legtöbbször. A partik egytõl egyig érdekesek, de a legérdekesebb mégiscsak a múlt esti volt: mind a négy filkót s hozzá még három ászt osztottam magamnak.

A filkóbeli egyensúly ezen - megvallom - indokolatlan megzavarása miatt a koncert kissé megingott, de azt hiszem, hogy a differenciák békésen fognak elintézõdni, és én jobban fogok vigyázni magamra.

Azért nem hanyagoljuk el a mûvelt nyugattal bennünket összekötõ kalabriászjátékot sem.

Ez már sokkal zajosabb mulatság.

Hatalmas csatáinknak színhelye a plébános úr jól fûtött kis szobája.

A „kontrák” és „rekontrák” nagy mestere a görög katolikus tisztelendõ, aki még mindig apprehendál egy „kontra” miatt, melyet partnere - hála Istennek - elfelejtett ellenem bemondani.

Ebben az afférben is a békés elintézés fog érvényesülni, mert partnerének ezt a botlását el fogja feledni a tisztelendõ úr, mihelyt egy bélakasszát sikerül neki „behúzni”.

A Dreyfus-ügy nálunk is napirenden volt. És ha a mi zsidóink közül „Zolá”-ra senki sem készült is nevét változtatni, általános volt a részvét az Ördög-sziget szerencsétlen lakója iránt.

A Dreyfus-ügyet illetõleg egyébiránt nálunk is sok téves nézet forgott fenn, és a szerkesztõségeket ugyancsak zaklatták felvilágosításokért.

Egyik vitás kérdést egy lapot olvasó „intelligens” katonaviselt ember vetette fel, ki azt állította, hogy Zolával együtt szolgált a huszároknál Galíciában, és hogy Zola neki kenyeres pajtása volt.

Én ezt az állítást kissé valószínûtlennek tartottam.

A farsang elsõ bálja itt húshagyókedden volt. És vele egyszersmind a mulatságok sorozata be is zárult. Ennek a bálnak a sikerét eleve biztosította, nem a „derék rendezõk buzgósága”, hanem azon célszerû helyi szokás, hogy a bálon résztvevõk a felmerült költségeket közösen fizették.

Ez lett volna a szezon elsõ bálja, melyen én is részt vettem volna, ha rendes szokás szerint meghívni el nem feledtek volna.

De jobb ez így. Nem zavarták meg normális idõtöltésem.

Máskülönben errefelé veszett rossz idõ volt. A télnek az idén semmi poézisa. Csörgõ szánokról, megfagyott emberekrõl, beszorult farkasról csak az öregek beszélnek. A tavalyi szûk esztendõ s az ideihez fûzõdhetõ silány kilátások aktuálissá tették Csokonai állítólagos jóslását a világ végének közelségérõl.

Múltkori utamban a mezõtúri állomáson én is vettem egy „népies irodalmi termékeket” árusító embertõl ilyen Csokonai-jóslat-féle lapot, s azóta valóságos ostromokat állok ki a tudako­zóktól, kiket igyekszem megnyugtatni, hogy a koszorús költõ akkor jósolhatta ezt, mikor „szívhatott borocskát, s gondjai csúcsúltak”. De azért csak kísért a „világ vége”, amit azonban szorgalmasabb templomjárásból meglátni nem lehet.

Pedig hát a sok alvástól - dolog nemigen lévén - juthatna idõ erre is.

Mert sokat alszunk itt falun nagyon.

Ilyenkor aztán „abszolút nyugalom” volna; ha a kutyák évezredek óta elõszeretettel nem ugatnák meg a sötétséget.

Ezek az egymásnak felelgetõ, változó skálájú hangok, melyek egyedüli, elég hangos „nesz”-ei az éjszakának, néha egészen poetikus hangulatba ringatják az embert.

Engem legalább igen…

Vagy talán itt; falun, a kutyaugatás is hangulatos?…

Este korán lefekszem. Kilenc-tíz órakor. Nem vagyok soha álmos. Nyitott szemmel nézem a sötétséget, gondolatban messze járok. Mennyi szépet és lehetetlent gondolok addig, míg kályhámban az utolsó parázs is kialszik!…

Egyszerre felriadok, fázni kezdek. Betakarom magam jól, behunyom szemeimet.

A kályhámban hallom a kialvó tûz rendes, percenõ neszét; az utcáról léptek hangzanak be. Bizonyára egy fonóból hazatérõ legény, ki míg a kedvesérõl ábrándozik, majd elbukik a fagyos göröngyökön. Egy nótát kezd fütyülni; kár, hogy nem énekli. Megérdemelné. Azt mondja, hogy:

Lám, én a rózsámat igazán szeretem:
Esik, fú, csikorog, mégis felkeresem.

Aztán semmi nesz, s magam is nemsokára részese vagyok az édes, öntudatlan nyugalomnak….

Szil 1898. március 13.

Ady Endre