|
Franciaországban
látják ma már az emberek legtisztábban, hogy a parlament-tõzsde ágenseinek
oktalan nyûg volna a meggyõzõdés, s az utolsó meggyõzõdéses politikus egy
ifjútörök volt, aki nemrégiben megõrült. Illenék a meggyõzõdés olyan
emberekhez, ha már politizálnak, mint Anatole France, Shaw, Strindberg s még
páran, de ezeknek viszont nincs hozzá tehetségük, s Tolsztoj tragikomédiájának
példájától fáznak. Szóval: fejlettebb intellektusoknál kereshetõ talentuma a
politikai meggyõzõdésnek voltaképpen nonszensz az anarchista bombavetõk s a
gondolatfaló puritánok kivételével. Az anarchista azonban kilép a gondolatból,
a gondolkozás mániákusa nem tud cselekedni, pedig erõs, igaz, szép politikához
gondolat, póz és tett együtt kellenek.
Végtelenül
furcsa és siralmas, hogy éppen Magyarországban kellett legmutatósabban
megszületnie az elvtelen meggyõzõdés s az álhazugságú becsület
mártírpolitikusainak. Nincsenek sokan, de túl-elegen, csúfolják õket, de nagyon
félnek tõlük, gondolataikban élnek, de a fórumon kénytelenek ágálni, s
hazudnak, mert csak így szolgálhatják meggyõzõdésbeli igazságaikat. Ha ez az
ország nem bécsi szelet volna tatár szószban s ha nem a tökéletlenség tökéletes
példánya, ezek a legkülönösebb, majdnem szent emberek persze nem is volnának.
Talán három-négy, ez írás firkálójának is szívébe szúró mondással
megmagyarázhatjuk ezt a nem is egészen új, de egészen, majdnem egészen magyar
gyönyörû típust. Követeljük a legteljesebb demokráciát, ordítjuk az általános,
titkos és egyenlõ választás-jog elvét becsületesen, mártírosan, holott
századokkal nálunk elõbbjáró kultúrtársadalmak eredményei már elvették titokban
minden gusztusunkat. Nem vagyunk soviniszták; de állami oktatást kérünk egy
államnyelven, holott titokban tegnap még a községi oktatás volt a hiszekegyünk,
s ma jobban, mint soha, a legszabadabb, legszínesebb tanítás az ideálunk, akár
száz nyelvvel s száz katekizmussal. Filozófiánk ha nem is a kissé komédiás
Bergsoné, de hevesen, kapálózva szeretne egy kis metafizikával ölelkezni,
Istent szagolunk mindenütt, s becsületesen kénytelenek vagyunk itthon - s
kötelességünk is - szabadgondolkozó társaságokat szervezni - Isten nélkül.
Avagy - egy utolsó példa a sok ezer közül - mi is azt hisszük, hogy a
mûveltség, a középiskolák tudatása[!] csak a klasszikusokon és a
klasszikusokkal lehetséges, s becsületes jelszavunk mégis: le a múlttal, több
természettudományt, több pozitívumot, életre s nyerésre alkalmasabbat.
Hogy
ezek a hazugok volnának hazugok - ezt még a leggyûlölködõbb, legrettegõbb
ellenfél se merheti állítani: ezek a magyar politikai és társadalmi valamiség
legvérreláldozóbb valaki. Ezek az emberek igazán tragikus hõsök, mert igazuk
van, ha önmagukkal beszélgetnek, s igazuk van, ha szertenéznek ezen a
gyarmatos, széthúzó, tarka, vegyes, szegény, papos és mágnásos országon, ahol
dzsentri-Alfonzok közigazgatnak. Büszkén s bátran vallom magamat a két
meggyõzõdésû emberek közé e szerencsétlen országban, ahol meggyõzõdéstelen
ember nincs, egy meggyõzõdésû csak a nagyon kevés számú bolondházban, s a
legtöbb ember ezer meggyõzõdésû politikai és társadalmi dolgok körül, s ahol a
két meggyõzõdés: magyarság, emberség és tisztesség.
Ny 1911. augusztus
1.
Ady Endre
|