(Firenze és a régi szemek) Igen: ez a
föld s az egész látható világ arra való, hogy jöjjenek mindig új és új emberek,
kik mindig és mindig újnak lássák. Firenze, a szétkürtölt tündériességû, hívó,
vonzó Firenze, a régi szemek városa, de nem múzeuma a régi látásoknak, hanem
kultuszhelye. Firenze azért van és él, hogy a régi szemek jussát hirdesse, a
régi szemek örökéletét elhitesse, s alkalmas, mai szemeket régiekre váltson.
Nemcsak Tizian[o], Raffael[lo] s mások festett, régi szemei néznek rám, s
nemcsak azok szemei, akik látásukat valamikor kõbe, térbe, alakba vitték. De a
bennszülött firenzeinek, csaknem mindnek, régi a szeme, régi kutatással és
lobogással, s akik idegenek szerelmesek Flórencbe, szintén régi szemûek.
Firenze asszonyai nem egy nagyon elkülönbözött szépségfajta, de a szemeik olyan
titokzatosak és régiek, hogy meg lehet értük a szemek antikvitását szeretni.
Ezekkel a régi szemekkel Flórenc valóban látható paradicsomként, melynek se
hiányai, se kígyói nincsenek. A hajlamok szegény, cammogó vándorok az
embergenerációkban, de a szemek ragyogó, gazdag, száguldó kéjutazók. Etruszk,
görög s mindenféle szemmel volt találkozásom Firenzében, s olykor-olykor
egy-egy hideg, kék szempár fagyasztott meg egy pillanatig, egy pillantással.
Milyen Északról, milyen régóta, mennyit utazhatott ez a gõgös, fagyos szempár,
s vajon ki fog Firenzére nézni vele ezer év múlva?
(Nagy eltökélések Róma elõtt) Úgy
gondolom, hogy úgyse jöhet semmi, s úgy utazom el, mintha valaki más helyett,
megbízásból robotolnék le egy utat. És úgy fogadkozom mégis, mintha engem
fenyegetnének szuggesztió-veszedelmek, s jó elõre védekezem Róma ellen, melyhez
utamat késõ délutánkor szabom. Borzasztó módon ismerem, érzem az örök emberi
gyöngeséget, mely énbennem fokozottan munkál: egy név, egy hagyomány, egy
jelszó megbabonáz. Nos, én nem akarok még csak Goethe metódusával sem közeledni
Rómához, hogy csak azt látom Rómának, amit én akarok és csak annyit. Én megyek
Rómába, mert Róma kihagyása érzékenyen ütné úti programomat, de távol tartom
magamtól Rómát s az elragadtatást. Egyik Róma elõtt se fogok térdre esni: a
Romulus és Remus elõtt már kétségtelenül régi Róma elõtt sem. De a rómaiak
urbsa elõtt, Krisztus felekezetének bölcsõje elõtt, a pápák világmámorító,
trónos székhelye elõtt sem. Eldobom ezennel öt-hat Róma legendáját, a maiét
is, vágyom arra a shakespeare-ien durva szerepre, hogy Róma nekem csak egy
vasúti állomás s néhány napos megpihenõhely. De ahogy közeledik késlekedõ
expresszünk, ahogy játszom elmémben a vakmerõ, kigondolt, elszánt
komédiáspózzal, már megremegek. Már csak beismerni nem tudok, de mindent tudok
már: egy szegény, meghasonlott ember érkezik nemsokára Rómába, hogy hódoljon
minden zarándoknál hódolóbban. Szóval: harmónia ígérkezik valaki számára, akit
nem tudott még egy napra megnyugtatni az, hogy a világ, az élet harmóniáját
hiába keresi.
(Róma és az elsõ csodálkozások) Az a
késõ és késett este, melyben engem Róma fogadott, nem jelentett többet, mint
egy agyonfáradt embernek hotelkeresését. Késõbb, a virradó s jövendõ napon
kissé pihentebben s gúnyosan tettem meg legelsõ tájékoztató útamat. „Nem érzem
- szóltam ravasz gõggel a Rómában élõ és Rómával élõ barátomhoz, aki kalauzolt,
s akinél alig ismerek tisztább és mûvészibb ízlésû magyar embert -, nem érzem
Rómát.” De éreztem már jóval elõbb, éreztem tegnap, és éreztem mindig, hacsak,
ha nem akkor, amikor gyönge, fantáziátlan professzoraim lelketlen leckéket
tartottak róla. Nem igaz semmi sem, a Goethe igazsága sem: ebben a városban van
elrombolva, elépítve és fölépítve minden, amibõl a mi lelkünk összerakodik. És
egyszer Rómára nézve, egy magas, utas dombról szinte meakulpázva, vallottam be
suttogva magamnak: „A Múlt egy nagy rejtelem, s a Jövendõ is az, de a Múlthoz
és a Jövendõhöz gyönyörû jogunk, sõt tudományunk is van már. Ez a tudomány nem
biztos, de a Jelen még bizonytalanabb - ismeretlenebb, mint akármi, tehát a mi
életünk, az egyéni. Aki a Jelent vígan éli, boldog, de korlátolt ember, mert a
korláttalan ember a Múltat s a Jövendõt szereti. És mert egyformán nem tudunk
biztosat egyikrõl sem, az az igazi ember, aki a Múltat és a Jövendõt egyformán
szereti.”
Világ 1911.
augusztus 6.
Ady Endre
|