|
Egy
idõben bennünket bizonyos Kaszás Rudolf nevû szerzetes különös, lázas, szinte
beteg buzgósággal Szent Alajos, illetve Lajos felé csábítgatott.
Ez
a Szent Alajos, illetve Lajos, nem a franciák szent királya, hanem az a másik
Lajos volt, a Jézus társaságához tartozó, aki nagyon kedvelte a gyermekeket. Az
ilyen jó szentekhez külön, édes, hízelkedõ gyermekimák íródnak, s könnyesen
boldog az imádkozó gyermek, ha eszébe jut, hogy Istennél neki szeretõ pártfogói
vannak.
Kaszás
Rudolf Rómában tanult, s nagyon tudott emlékezni arra, hogy jezsuita Szent
Alajos napján miként szokás ott a gyermekeket eljámborítani. Ismerik a
gyermekeket a római papok, nem tudnak nekik hinni, s a gyónás nem elég
bizonyság arra, hogy ifjú patronáltjaik életét és vágyait, örömeit és bûneit
valóban megtudták.
Az
a szokás Rómában, hogy a nevelõintézetek gyermekei Szent Alajos névnapján
töredelmes, õszinte levélkéket dobnak Szent Alajos híres sírjára.
-
Nézzétek, leányok, fiúk, ilyenkor mindent megírhattok, amit máskor soha és
sehol el nem mondhatnátok - szólnak a pap-tanítók. A levél, amiben akármit
kérhettek, amire csak gondolni tudtok, öt percig marad a síron, s ez idõ alatt
Szent Alajos megismeri a ti vágyakozásaitokat. A ti jóságos szentetek õ, Szent
Alajos, a ti fáradhatatlan közbenjárótok, aki még csodákat is mûvel szívesen,
ha a ti panaszaitok, vágyaitok meghatják õt. A leveleket pedig fölbontatlanul
összeszedjük, rögtön elégetjük, s a hamut megszentelve fölszórjuk az Ég felé,
nehogy elfelejtkezhessék Szent Alajos.
Így
beszélnek a római pap-tanítók, s ezt a szép pogány-keresztény szokást azután
Kaszás Rudolf minorita-páter a lehetõségek módján átültette hozzánk.
Állíttatott a templomban egy Szent Alajos sírját másoló követ, s mesélt
mézesen, zengõn és rengetegül sokat, hogy milyen megértõje a fiatal szíveknek
jezsuita Szent Alajos.
És
mi már majdnem kivétel nélkül, igazi katolikusok, kálvinisták, keleti
keresztények és zsidók, az egész harmadik gimnáziumi osztály gyöngéd
szerelemmel szerettük a mi szent pártfogónkat. De nem csak mi, mert Kaszás
Rudolf nemcsak bennünket oktatott, de õ oktatta az Isten-tudományra és hitre a
zárdai, sõt állami és községi iskolák fiacskáit és lányocskáit is.
Oh,
a mi kis szíveinkben sok-sok vágy, titok, harag és bánat lakozott, s ezek Szent
Alajos névnapja elõtt különösen lángoltak, és elvették éjszakai álmainkat is.
Majdnem mindnyájunknak közös, átkos fájdalma volt, hogy senkinek sem árulhattuk
el titkainkat és nyugtalanságainkat, egymásnak sem, mert egymást gonoszoknak,
szívteleneknek tartottuk. Szegény kis elhagyott emberkék, hogy kapaszkodtunk
bele minden hitünkkel, valló kedvünkkel a nemes szentbe, aki egyetlen barátunk
és meghallgatónk Ég és Föld között.
Egy
júniusban, amikor is a mi szentünk névnapja van, én, aki egy kicsit mindig
hitetlenkedtem, elloptam Szent Alajos sírjáról néhány zárt, drága, együgyû,
kedves, valló levelet. Íme, megõriztem õket öregedõ koromig, holott pár szavú
gyermek-írások, mert Szent Alajoshoz nem okvetlenül muszáj körmondatokkal
fordulni, és a fiatal vallomások azért nemesek, mert forrók és rövidek.
Kaszás
Rudolf úgyis meghalt, sõt a levelek írói közül is sokan elköltöztek már Szent
Alajos fényes és bánatos titkokat nem tûrõ mennyországába. Én pedig már régen,
egy Szent Alajos-napon, bevallottam volt már tolvajságomat Szent Alajos sírjára
dobott, siránkozó, bûnbánó levéllel. Néhány apró, szép, szomorú, vágyas-bús vagy
panaszos levelecskét Kaszás Rudolf emlékének minden tiszteletével talán szabad
megmutatnom. E leveleket Szent Alajos úgyis megértette és megtudta írásuk
idején, s ha csakugyan nagyon kedveli a szegény fiatalokat, ügyeiket okvetlenül
elintézte.
(Mutató a kis
levelekből)
„Szent
Alajos, drága szent, én csak tizenkét esztendõs vagyok, harmadik polgárista
leány, de bocsáss meg, ha arra gondolok, hogy egyszer én is nagy leszek. Akkor
majd férjhez kell menni, mert a mamának is férjhez kellett menni, de add, hogy
én sokkal-sokkal békességesebb és jobb férjet kapjak, mint a szegény mama.”
*
„Kedves
Szent Alajos, az én édesapám sokat utazik, mert csak így tud pénzt keresni, és
ilyen neki a hivatala. Mindig csúfolnak a többi fiúk, és én szeretném, ha
édesanya nem sétálna esténként a számtantanár úrral, Gyulai Timóttal, mert
csúfolnak, és fáj ez nekem.”
*
„Szent
Alajos, tudom, hogy szereted a fiatalokat, és ne haragudj Homoróczy Ilonára
sem, aki második polgárista leány. Õ rossz tanuló és gonosz, de olyan szép, és
a tánciskolában nem akar velem táncolni, és olyan jó volna, ha szeretne engem
egy kicsit.”
*
„Szent
Alajos, én sokat imádkozom hozzád, és Kaszás Rudolf fõtisztelendõ úr azt
mondja, hogy te mindenkit megértesz. Eszti, a szomszédban, egy kis szobaleány,
és nem iskolás, mint mi, de rendesen jár a templomba, és gyónik. Õ ugyan
idõsebb két esztendõvel, mint én, de ez nem baj, és én azt akarnám, hogy õ
boldog legyen, és õ nekem megköszönje, hogy õ boldog lett.”
*
„Szent
Alajos, oh, Szent Alajos, azt beszélik, hogy nekem és a kis húgomnak nincs
igazi apánk, mert nem törvényes. Ezért mi sokat szenvedünk, és kérlek, adj
nekünk egy igazi apát, egy törvényeset, mint másnak.”
*
„Egyetlen
Szent Alajos, mi ketten vagyunk testvérek, és kosztban vagyunk itt a városban,
de édesanyánk már harminc forinttal tartozik. A kosztadó néni lármázik, és nagy
baj lesz, és nekünk már holnapra kellene harminc forint, mert másképpen az
utcára dob a néni.”
*
„Szent
Alajos, én jó rajzoló vagyok, de festeni szeretnék tudni, s szeretnék egy
gyönyörû képet festeni. Olvastam, hogy aki nagyon nagyszerû képet fest, az sok
pénzt kap, és [az] emberek halála után örökre emlegetik. És énnekem egyesem van
a rajzból, s azt szeretném, hogy ilyen nagyszerû képet tudjak festeni, hogy az
emberek örökre emlegessenek.”
*
„Szent
Alajos, én alázatos kis szolgálód vagyok, és rendesen gyónok, és a
vallástanárnak olyan szép rózsás füle van, mint a képeken. És õ meghallgatja,
amikor bûnös lelkemet kitárom elõtte, és az õ füle elfogadja az én bûneimet, és
én szeretném megcsókolni egyszer a fülét.”
*
Ezek
és ilyenek a levelek, a Szent Alajoshoz írott levelek, melyekbõl még majd
leírok néhányat, ha élek. Most elfog az emlékezés meghatottsága, mert kis, régi
embertársaimra gondolok, akikkel együtt annyit szenvedtünk, vágytunk, tudtunk
és akartunk.
Világ 1911.
augusztus 13.
Ady Endre
|