|
Sohse
legyünk kedves szülõinknek hálás gyermekei, mert az ilyen viselkedésünk
oktalan, céltalan, embertelen és fajtalan is volna. Akárhogyan is, mi a mi
szülõinknek ezer örömet hoztunk, ne engedjük, hogy szülõink uzsorásokként
kamatoztassák ezt a mi nemkívánt életünket. A szülõk, még az irodalmi szülõk
is, legyenek jámborak, búsak és szerények, és legyen az õ legnagyobb
boldogságuk az, hogy szülõvoltukat nem vetik elégült vagy zavaros szemeikre.
*
„Vagynak
idõk - írta a régen-néhai Jean Paul, ha csakugyan õ írta -, amikor is az
Igazság köteles zsidóvá és mesteremberré válni.” Ez az Igazság itt Mûvészetet
jelent, a zsidó pedig, ha igazán unalmas dolog is oktalan érzékenységekkel
szemben állandóan védekezni, nem jelent zsidót. Ezt a kitûnõ mondást egyformán
ajánljuk mindenkinek, akik olvasnak és természetesen bírálnak is, de az íróknak
is ajánljuk. A l’art pour l’art süketjei tanulják meg, hogy vagynak idõk,
melyekben például egy vezércikkszerû poéma többet ér esetleg száz Homérosznál.
De a folytonos mesteremberek és zsidók se felejtsék el, hogy a mûvészek olykori
akaratos, emberes, becsületes megalkuvása még nem jelenti azt, hogy az övék az
- Igazság.
*
Furcsán,
véletlenül, majdnem egyazon idõben halt meg két huszonkilenc éves író, egy
férfiú és egy asszony, akiket sokszor vágtak fejükhöz kar- és kenyértársaknak.
A férfiúnak elsõ kötetérõl az összes magyar betûtudók közül én írtam volt
elõször és bizony isten és minden joggal kegyetlenül. Az asszonyról pedig azt
írta egyszer egy kiváló írókollégánk, asszony, hogy nagyszerû és
kimerülhetetlen. Hogy írni fog, sõt nagyon, hatalmasan fog írni, amikor mi már,
a kortársak[,] paralitikusak avagy halottak leszünk. És ez a két dicsõ ember,
bennünket lefõzõ két fenomén, elmúlt, s nem hagytak maguk után megfogadatlan
intõ-példánál egyebet. Összehasonlító s kijátszó módszerrel élõ, rajongó
kritikusocskáik vajon nem voltak-e olyan doktorok, akik a hiteles doktoroknál
élesebben látják a megfészkelõdött halált? Annyit tudok, hogy mióta az elsõ,
föltétlen, ódai és nagy dicséretet kaptam, minden reggel csodálkozom, hogy még
mindig élek, és még mindig - én vagyok.
*
Oh,
nem kell ehhez szociológus, mert íme én is régen és magamtól tudom, hogy egy
makacs, minden kultúrát túlharsogni akaró társadalom: félbarbár társadalom.
Verlaine-t, de sõt Moréast is jobban és többen ismerjük mi magyarok néhány
százan, mint akár a franciáknál, de még lelki hasznocskánk sincs e dicsõ
túlzásból. Mihelyt a gyapjút, a lent, a kendert itt Magyarországon jól, szépen
dolgozzák föl, s viszik szét minden irányban, a mi Verlaine-jeink és Moréasaink
is kelleni fognak mindenütt, de különösen Keleten.
*
A
spártaiaknak volt eszük, amikor az ízléstelenség és tehetségtelenség bûnét
avval büntették, hogy törvényileg kimondották: az ízléstelennek és
tehetségtelennek szabad, joga van ízléstelennek és tehetségtelennek lennie. Az
igazságos, õsi Spártát kezdjük nem ismerni, mert rossz a görög-latin iskolánk,
s mert saját korunk eltérít bennünket a zagyván is szép klasszikusoktól. De egy
sereg hódító, neves magyar író kedvéért spártaiaskodjunk egy kicsit
Wilde-szerûen mondván: joguk van neveseknek, sikereseknek, diadalmasoknak,
pénzeseknek, nagy íróknak lenniük.
*
Svájc
a magyar közepes intellektuálisok Mekkája, hogyne, amikor Strindberg is
Svájcról rajzolja le az õ népállam-álmát. Valójában pedig csírájában kellene
megfojtani minden demokráciát, ha elérhetõ és elérendõ csúcsa csak a svájci
demokrácia lehetne. Svájc a tökfejû kapitalizmusnak s a pedáns tanárkodásnak
forradalom ellen véglegesen beoltott és biztosított földje. Hiába csúfoljuk a
parvenü Amerikát, mert Amerikán lehet, s Amerika még fog tudni magán segíteni.
De Svájctól még a tanítandókat is csak nagyon óvatosan tanuljuk el, és
sajnáljuk, hogy hegyeit, tavait nem lophatjuk el tõle, s oda kell értük járni,
holott különösen a rossz példák ragadósak.
*
Nem
egészen igazság, hogy a mûvész-Dél meztelenebb, emberibb, õszintébb, mint a
puritán és fázékony Észak. Firenzében, a Boboli-kertben láttam egy tritont,
mely fülén, orrán, hajszálán, térdkalácsán, mindenünnen öntötte a vizet.
Brüsszel az északi Brüsszel híres kútján az az édes fiúcska a legegyszerûbben
végzi kötelességét, melyet a firenzei triton annyira szégyell s kerül.
Ny 1911. szeptember
15.
Ady Endre
|