|
Szép
az õszi München s a müncheni õsz, s szeretnivalók és boldogak azok a
nagyvárosok, melyeket az õsz csak szépítni tud. Az õszi Budapest se csúnya,
Párizs szomorú, Bécs tarlószerû, London ködös, Berlin fázós, Róma bús, de
München, az õszi München olyan, mint egy édes terhû, csillogó, drága s mégis
hétköznapi korona Germánia fején.
Már
láttuk Münchent október legelején lucskosan, behavazottan, de akkor is szép
volt, akkor is „kék város” volt, a megbékülésnek és minden romantikának városa.
Pedig ma már rosszak hozzánk, csatangoló, világjáró emberekhez a nagy
város-stációk: nem állandók, nem hûségesek, nem várakozók, hanem újra és újra
megváltoznak.
Aki
például hat esztendõvel ezelõtt látta Münchent, keserves bajjal, nehezen
ismerne rá: a „kék város” stílusosan kék guillotine-jei, a merész
villamoskocsik megsokasodtak. De mindennél jobban fölzavarta, kavarta Münchent
az automobilok hencegõ, csörtetõ, rohanó raja, és München mégiscsak München
maradt.
Valahogyan
mintha minden utca-ajakával bocsánatot akarna kérni München az õ
visszazarándokolt, régi híveitõl, és sajnáltatni is tudja magát. Gyámoltalanul,
idétlenül, reszketve tûri ezt a lelkétõl idegen, ördöngõs, zajos
sürgést-forgást, mely valóban sehol sem olyan illetlen és tervtelen, mint
Münchenben.
*
Mondják,
hogy az udvar, a hercegi család csak majd késõ õsszel tér Münchenbe, de München
kedves és nem túlságosan jobbágyi viszonyban él a királyi házzal. Szeretik
egymást, de talán éppen szeretetbõl nem szokásuk egymást szeretet-komédiákkal
agyonuntatni: kényelmesen, gyöngéden élnek együtt. Münchenben egy amerikai
pénzkirály, egy nagy nevû professzor avagy egy híres, nevezetes mûvész
állandóan s inkább személyi hír a bajorosan józan és komoly hírlapok számára,
mint a királyi család tagjai.
München
soha sincs pongyolában, de feszes, elõírt, udvari estélyruhában sincs:
Münchennek mindig szezonja van, s idegen, hû barátai egyik Szilveszter-naptól a
másikig folytonosan jönnek. Nem mondjuk, hogy pazar vendéglátó, dáridós gazda
Bajorország fõvárosa, de éhen sohse marad ott az ember, s valami új csemege is
mindig kínálkozik. Ünnep, tárlat, színház, hangverseny, mindig valami új, talán
nem világraszóló, de sohase csalódás-okozó.
Különös,
hogy a békesség, okosság és gazdálkodás e szép, típusos városában virágozhatott
ki Lajos király által egykoron a betelhetetlenség, különösség tébolyos, átkos,
szép virága.
*
Az
õszi München színházai pihenni szoktak, mert a színházas München a legforróbb
nyarat s legigazabb telet kedveli, s ilyenkor, õsszel, csak éppen hogy nem
alszik. Itt a próbákat nélkülözni tudó Lohengrin, ott kedvetlen kísérlet egy
bukott Hauptmann-darabbal, emitt bécsi operett, amott vásári játék-stílusú
komédia.
Azután
még mindig nyomorgatja Münchent a Reinhardt agyonrendezett, triviális, rossz,
de érdekes Offenbach-elõadása és a kabaré. Münchenben most megint mintha
ifjulni készülne ez az olyan fiatal s máris olyan sokszor elaggult színpadféle:
érzelmesek, finomak a müncheni kabarék.
És
hogyan, milyen fájdalmas pompával illik az õszi Münchenhez egy-egy új,
Heine-szerû nóta, mikor tépik a színpadon a virágokat, s a portás bejön és
megsúgja: kocsi kell, mert sötét van, és hideg esõ esik.
|