|
Van
nekem egy regényem, majdnem írott regény, mely nincs megírva, egy irodalmi
remek, mely nincs, szóval: ígértem
egy dicsõ munkát annak a pár embernek, aki még vár tõlem valamit. Ez a regény,
mely nincs (hiszen talán megíródhatik valaha) sok pótoló, kedves órát adott
nekem, és sok mindent, olyant eszembe juttatott, ami elkerült volna.
Nagyváradot,
kedves, különös városomat akartam, sõt még ma is akarom regényhõssé tenni, s
megírni azt, hogyan gyûrte le a szép, bár többnyire zsidó polgárság az
uralkodó, már figurában is hanyatló dzsentrit. Ott voltam, illetve úgy
képzeltem, hogy ezt a fölséges processzust közelrõl látom, s a becsületes hivõk
hitével vallottam, hogy ami Nagyváradon történik, kicsiben, eleve és jelképesen
egész Magyarország sorsa.
Láttam
a dzsentri, az úgynevezett dzsentri
nagy tönkjét, láttam az ambiciózus, feltörekvõ, dolgozó és izzadó polgárság
nagy sikereit. Erre azt hittem, hogy a váradi püspökökön, a káptalan s néhány
magyar földesúron kívül ma már e vidéken nincs komoly ellenség. Azt persze nagyon
tudtam és éreztem, hogy itt van gróf Tisza István s mindazok a gondolattalan
politikusok, akiknek érdekük és életük egy ilyen érdekes, hetyke egyénbe
fogózkodni, aki ráadásul gazdag ember, s a legszerencsésebb magyar államférfiú
tényleges fia.
És
most, hamarosan, rátérek arra, hogy engem nem társadalmi, politikai avagy ilyen
nagyféle csalódás ért, hanem - irodalmi. Lebunkózott, mocsárba fulladt, majdnem
néhai bihari famíliák hatalmasan visszaérkeztek oda, ahol valamikor uralkodtak,
s ahol futó mosollyal eltemették õket. Emberek, letörött exurak, akik zsidó
hajcsároknak kibiceltek délutánokat öt koronányi tiszteletdíjért, ma megint
parancsoló, rangos és nagyfizetésû, elhelyezett és gõgös, régi urak.
Le
kell néznem a drámaírókat, Shakespeare-tõl Sardou-ig, sõt Lengyel Menyhértig és
Hevesi Sándor, rossz darabíró-útra tévedt, barátomig. Nem tudnak õk semmit a
világon, ami a világhoz tartozik, s fõképpen azt nem tudják, hogy még az igazán
meglátott dolgok sem igazak két évnél tovább. Politikában (Magyarországon)
Andrássy Gyulát, írónak Ignotust, festõnek Kernstokot szeretem legjobban, hogy
ne szóljak filozófusokról, sokféle tudósokról s nagy újságírókról.
Azonban
az én lelkemben, amíg - kevésig - élek, sok minden türelem marad, mely tartja a
gonosz vállalkozásúakat is, szóval - megint szóval - az álmûvészeket.
Az
én régi regényem, mint egy ifjúkori szerelem avagy egy nagy, mindig váratlan
betegség, még meglesz, orvosprofesszorokat hívjanak bár hozzá. De, sõt megírom
a régen ígért regényt is, mert hát Tisza István se él örökké, s mert mégiscsak
szép valami az a költõtársaimtól is lenézett, de egyetlen, Tiszákat-döntõ,
egészséges demokrácia, igaz
demokrácia.
Valószínûleg
megírom a regényemet, ha élek, de bizony ez már más regény lesz, nem Tisza
Istvánék, de az Élet és Változás nagy törvénye miatt.
Pesti Napló 1911.
november 12.
Ady Endre
|