|
Mostanában
megint Érmindszenten spekulálok, de van idõm a Természet nagy télreváltozásának
ósdi színjátékán kívül is - látni és meglátni némely dolgokat. Van az apámnak
két finom patkányfogó kölyökkutyája, tiszta fajúak, és tiszták, fiatalok, tehát
vidámak, elõkelõek, tehát játékaikban is ötletesen gazdagok. Nem mondom, hogy
gõgösek, hat fiatal macska a tanúm, akik sohasem találtak visszautasításra,
amikor a kutyákkal barátkozni próbáltak, csak éppen hogy kissé zárkozottabbá
vált a két patkányfogóka. De ezek az elháziasodott bestiák, ezek a nem régi
civilizációjú macskák hökkenve megérezték, hogy itt egy nem-tudom-hány ezer
évvel régebb faj, hogy úgy mondjam: civilizáció és kultúraképesség áll velük
szemben. És, tisztelet e hat fiatal macskának, az elsõ barátkozó kísérletek óta
csak távolról nézik a két kutya elõkelõ tornáit. Dühvel egy kicsit talán, de
döbbenettel, csodálkozással elsõsorban s annak a megérzésével, hogy bár a
macska csinos, kedves jószág, de sem angyal, sem kutya nem lehet, lévén
bizonyos epokák kikötve bizonyos idegbeli s értésbeli állomásig. E hat macskát
ezennel fölajánlom a magyar politika, tudomány, irodalom és mûvészet azon macskáinak,
akik nem tudják, hogy a macskánál még a kutya is különb.
*
Protestáns
emlékünnepekrõl olvasok, s eszembe jut az én régen kísértõ kísértésem: mihelyst
akadt olyan hatalmas fejedelem, aki az új hitre tért, a protestantizmus
meghalt. Azóta lélektelen, civódó, gazdasági és politikai szerszám, olyan
semmi, hogy mellette a reformkatolicizmus - nagyszerû forradalom. És még
valami: ott lehet lázadás és élet, ahol roppant-nagy a massza, a tekintély, az
erõ, a bûn, a jóság, a tudás, és a fanatizmus. A protestantizmus sohase tudna
egy új - protestantizmust fakasztani, erõ híján, de az iszlám és a pápistaság
akár százezret, és - mind a kettõ kibírná.
*
Szép:
a magyar tanárok, a nem protekciósak, ordítják: „fogjanak meg, de azonnal, mert
agyonütöm”. Természetesen sokkal többen fogják le õket, mint amennyi elég
volna, de szerencse, hogy õk is tudják fogni magukat. S azután most más baj is
van: ráfogták szegény tanárokra, hogy nagyobb részük szektárius, veszedelmes.
El kell tehát válniuk, a kisebb résznek, a jobbaknak és erkölcsöseknek, s el is
válnak, mert alapjában, kenyéren innen és kenyéren túl, õk az igazi - többség.
*
Egyszerûen
megkérdezzük a hivatalos és nem hivatalos Magyarországot: nem szégyenli az
utálatos és alacsony Liszt-ünnepeket? Akik szégyenlik, azokat nem kérdezzük,
mivel õk az ünneplést régen elvégezték, s a nagy Liszt hálószobájának
emlékeitõl szüzek, s nekem úgy tetszik, hogy az egész Liszt-ünneplés
voltaképpen hálószoba-megszentelés volt. De a hálószobát jubiláris csarnokká
meg lehet tenni zongora, ének s tömérdek, ezernyi eleven lyuk bedugására
szükséges pénzek kidobása nélkül is.
*
Egyformán
utálatosak, akik a literatúrából s másfajta mûvészetbõl betegséghez formálnak
jogot és akik, mert betegek, azt hiszik, hogy rokonságban vannak az irodalommal
és mûvészetekkel.
*
Magyarországnak
nincsenek ma már aktív tûzhányó hegyei, de lám, Kecskeméten mégis micsoda
különös erõk romboltak és - építettek. Mert - hitem szerint - Kecskemét épülni,
nõni fog az õ nagy katasztrófája után, melyet elemi erõnek is szörnyûen
magyaros elemi erõ produkált. Móricz Zsigmondot ezer okból szeretem, mint írót
(az embert is nagyon), de ez a nagyszerû hasonlóság ahhoz, ami Magyarországon a
krátert helyettesíti, egyenesen babonás hívévé tesz. Az õ ereje a magyar
földrengetõ erõ, amely után rémület, de életújulás, építés és szépség
következik. Hihetetlen, de Móricz egy józan zseni (fölérõ minden nem józan
zsenivel), aki olyan lávát önt, mely humusszá válik.
Ny 1911. november
16.
Ady Endre
|