|
Az Apponyi orációja
A
pápista (nem katolikus) nagygyûlés s Apponyi pompás és veszedelmes orációja
után siessünk a magyar soviniszták segítségére. Õk valóban zavarban lehetnek
most már, s még zsidójuk és svábjuk is meginoghat attól a gondolattól, hogy a
római katolikus Egyház s Magyarország sors-útja ugyanaz. Sohase volt így, és
sohase lehet így: valahányszor a magyarság az õ európai, ezeréves séjourja
alatt a maga magyarságát fölháborodottan félteni kezdte, a pápistasággal került
szembe. Álmostól Gézáig és Istvánig, kit kedvem volna Gizelistvánnak
elkeresztelni, Kálmán királytól a mohácsi vészig, Caraffától mostanig mindig
szembenálltak: pápistaság és magyar-megmaradás. Hiszen róm. kat. magyar
fõpapjaink között sok-sok akadt, aki mihelyst veszedelemben látta a magyarságot
s a magyarságát, antipápistább lett Baltazár Dezsõnél. Különben ne szaporítsuk
a szót: a magyar kálvinistaság keletkezése és kínlódásos, zivataros
megmaradása, a - csak fej nélkül - Róma alá került magyar görög katolikusok,
magyar görögkeletiek, a harcias magyar luteránusok, a legtiszteletreméltóbb
unitáriusok, a régi szombatosok, a nazarénusok, a baptisták stb., stb.
beszélnek magukért. A pápistaság és a magyarság sohase avagy rosszul voltak
egyek s akármilyen soviniszta és nagyúr valaki, ezt csak azért nem látja, mert
nem akarja látni. Egyébként pedig e pár sor nem a magyardúlás jogáért és
érdekében íratott, de azért, mert ez országban szépen, tanulóan gyarapodik a
magyarság, s kár volna, ha az Egyház (róm. kat.) gáncsot vetne neki.
Jeszenák báróné
igaza
Jeszenák
bárónét elítélték, mert nem felejtette el a Bíró, a szörnyû hatalmú járásbíró
elõtt sem, hogy õ nem toloncházból elõvezetett cseléd. Bánom is én, ha ezer
bajomra ráadásul vádat emelnek ellenem, én igenis vádat emelek egy bizonyos
klasszisú bírói fajta ellen. Megértem, hogy Magyarországon a közigazgatás után
épp a bíróanyag a legsilányabb: szegény, hamar-kenyeret áhító emberek a
nagyobbik rész. De a fene, illetve ez a feudális Magyarország tehet róla, hogy
a magyar bírók felének halvány sejtelme sincs róla, hogy az érintkezés kedves
módjában divatok, korszakok s nevek vannak. Ezt is majdnem tapasztalatból
mondhatom: a magyar bírók nagy része Werbõczi és Szilágyi Dezsõ nevében
goromba, hatalmaskodó és neveletlen. Szegények, nem tehetnek teljesen róla,
mert hát hol is szedték volna a humanizmust, kultúrát és jómodort?
A Zápolya esete
Zápolya
(a Szapolyai-név valószínûtlen, és csak a csakazértis-histórikusok vesszõlova)
megint divatba kezd jönni. Hazai Samu miniszter úr úgy véli, hogy Mohácsnál
minden elveszett, a többnél is több, s nyilván Zápolya a hibás - a magyar s
többi urakon kívül.
Hát
jó dolog lesz valamit már kiírni: a magyar királyválasztások, nádorválasztások
egyenlõ rangúak voltak a mai falusi bíróválasztásokkal. A földesúr kikeresett a
maga számára egy alkalmas szolgaalanyt, aki némileg „közigazgat”, de elsõsorban
az õ birtoki és úri érdekeit védi. A Habsburgok e szép, magyar úri erkölcsök
révén csinálhattak itt trónt, megváltást és örök uralmat. Azóta az erõk
kicserélték egymást, s ma már nincs Magyarország, mely revolválni tudná,
különben is jobb ma egy Habsburg, mint holnapután egy Zápolya, s csak törõdjünk
szépen bele, hogy Magyarország legnagyobb fórumi demonstrációja is egyenlõ
rangú a régi, hagyományos, falusi bíróválasztással.
Világ 1911. november
17.
Ady Endre
|