|
I.
(Mikes és [az] ingatörvény) Babéros, kedves, agg Lévay Józsefnek s a lezajlott
miskolci szép napnak vagyok hálás azért, hogy most báró Barkóczynak dicsõségét
hirdethetem. Egy bizonyos: Barkóczy a nevelés, az iskola, a gyermekhódítás
nagyszerû fontosságát látja legalábbis olyan jól, mint akármelyik nemes,
harcos, tudós ellenfele. S ez imponáló, mert igazán az az igaz, hogy nincs
tökéletes fölszabadulás az ifjúkori tanítások és hatások alól. Én a mesékkel
egyidõben mindig csak hazafias legendákat kaptam, s tizenkét éves koromban a
vizsgán Czuczor „Riadó”-ját szavalván, sírógörcsökben omlottam le. S késõbb,
legényedõ diákkoromban egy természettani órán az ingatörvényt, ha meghalok is,
igazolni, levezetni nem tudtam. Nem apró eset ez, amikor az elsõ eminenst ilyen
kudarc éri, de engem csak hiúságomon sújtott meg az ingatörvény. Holott akkor
már lázadó voltam, sokat olvasó, kutató s mindent újramegállapító kedvû
emberke. Olyan valaki voltam már, aki tudta, hogy az ingatörvény fölségesebb,
nagyobb minden nemzeti és eposzi incidensnél. S akkor este verseket olvastam,
elolvastam a Lévay Mikes-versét és sírtam, bomlottan sírtam. És ez nem
neuraszténia, ha valaki közbevetné, de egyszerû magyarázata, hogy az emberbõl
még hit nélkül is visszazsong az, amit gyermekkorában szentül beletanítottak.
[II.]
(Kolozsvár református püspöke) Mert nem
erdélyi püspök Mailáth óta, így kell címeznem Kenessey kálvinista püspök,
illetve szuperintendens urat. Csodálatos, hogy a magyar hírlapok olyan hanyagul
siklottak el a fõtiszteletû úr Bánffy-búcsúztató, furcsa beszéde fölött. Pedig
itt egy kezdõdõ História beszélt: az úri, elegáns, új vágású református püspök
küldött üzenetet a szintén újfajta, kis lelkipásztoroknak. Még én is értem azt
az idõt, amikor a falusi kálvinista pap alázatosan megtekintetesurazta a nemes,
birtokos urat, mint nálánál elsõbb embert. De viszont akkor még oly erkölcsök
dívtak, hogy a református fõpap lekapartatta bárónõ feleségének õsi palotájáról
a címert. Úgy látszik, hogy szörnyûségesen nagy dolgok elõtt áll a magyar
társadalom, amikor derék kálvinista hitsorsosaim is megzavarodnak. Kenessey,
például, hajlandó finom kesztyût húzni, hogy Mailáthtal kezetfogva
osztozkodjanak együtt Erdélyország fölött. Közben elfelejtenek egy szász
püspököt, egy román metropolitát, több más nagypapot, azaz nem is felejtik el
õket. De Kennessey leggyorsabban a megváltozott, új, erõs, magyar és mûvelt
tiszteletes urakról feledkezett meg. Ezek bizony nem a régi úrimádók, sõt a
fajtájukból püspök is lett Debrecenben. Kálvinistaság, kolozsvári református
püspökség, demokrácia összeillenek, de Kenessey csak Mailáthtal illik össze. És
ez anakron illetlenség még nagyon meg fogja bosszulni magát, legelsõsorban a
magyar kálvinistákon.
[III.]
(Szegény Áchim András) Ez a szegény,
megölt Ondris nem volt Messiás, s akik élnek, okvetlenül többet érnek, mint õ,
aki már halott. De ha valaki nem is Messiás, haló poraiban is hozzátartozhatik
az Élethez és az élõkhöz, és ilyen halott Áchim András. Aki bántja, élõket bánt,
aki piszkolja, bepiszkolódik, mert õ egy nem teljesen sikerült Dózsa György.
Persze, ezt sem a hetykén radikális, sem az erkölcstelenül, sem az erkölcsösen
konzervatív világban nem értik vagy nem akarják érteni. De a Dózsa Györgyök
mégis termései a földnek, s nem lehet annyi hamis tanút állítni a sírjukra,
mint ahány igaz tanú kerül közülünk.
Világ 1911. november
24.
Ady Endre
|