- A Nyugat matinéja
körül -
Hát
játsszunk Parlamentesdit, Omgét, Országos Kaszinót s egyéb úri játékot, ha
csakugyan olyan kicsattanó szilajságú és pirosságú a mi játékos kedvünk.
Gyúlékony fedelû, paticsfalú háznak két oldalán játszadoznak egyformán
veszedelmes tûzzel szakállas és szakálltalan gyermekek egymás bosszantására.
Hát csak játsszunk, ha olyan mindegy ennek az országnak, családainknak,
munkánknak, eredményeinknek, jogunknak élete és sorsa. De mást gondolok: nem
szabad cinikus cinkossá válnia annak, akinek egy picinyke hite, ereje,
gondolata van, s aki olyan elõkelõ publikumhoz szólhat, mint a Világé.
Röviden
fogom a dolgot elõadni: volt egyszer egy jó íróember, akit ünnepelni illett és
kellett (én, sajnos, nyavalyásan, csak írásban üzenhettem neki), és aki
történetesen kálvinista hitvallásúnak született. Mondják azt is némely
kávéházakban, hogy ez az igaz íróember hivatalos elismerésekre, írói rangokra
és pozíciókra vágyik. Én tudom, hogy nem vágyik, de akarnám, hogy vágyjék, mert
egy igaz írónak szerencsés élete és modora mindnyájunknak, akik újat akarunk,
elõfogatos ígérete.
Azonban
az történik, hogy e jó írót Blaha Lujza játssza egy kis [egy]fölvonásosban, és
aki verset szavaltat - mondjuk - Csortossal, szintén nem Mózes törvénye szerint
szült, élõ és lélegzõ ember. Erre megbolondul néhány, az orra hegyén túl nem
nagyon látó hiúságos és nem keresztyén ember: hallgat, zúgolódik vagy lázad.
Híreim, jeleim és tapasztalataim azt hozták hozzám, hogy bizonyos könnyû, cifra
sikerû urak abban az irodalmi csapatban, amelyhez én sine qua non tartozom,
engem és néhányunkat keresztyén blokkocska alakításával gyanúsítanak. Hát én
még alig tudtam annyi idõt szakítani, hogy tisztába jöjjek: keresztyén vagyok,
pogány, zsidó vagy más. De azt biztosan tudom, hogy ez ország zsidó vallású
embereinek, a magyar polgárság érdemes elitjének tiltó szava van ez ellen.
Egy-két könnyelmû fráter elfelejtheti, hogy a magyar élet kissé több, mint a
szerkesztõség, hotelszoba és a cigarettás hangulat a kávéházban. De a jobbak
legyenek látóbbak, mint a túlsó oldalon például Rákosi Jenõ, és legyenek végre
emberek és európaiak. Ebben a szép, hitvány országban - hitem szerint - csak a
zsidók tudhatnak harcolni a klerikalizmus biztos rezsimje ellen.
Polónyi,
Szmrecsányi ne jussanak be ugyan a magyar értelmesek rendjébe, de vigyázzanak a
Ház másik oldalán tüzeskedõk.
Budapestrõl
már minden illetékes és nem illetékes ember elmondta a véleményét, de ez a
város a magyarság záloga és hite, holott utálatos és utolsó város. Ne tessék
ellenben azok ellen dolgozni, sõt összeesküdni, akik õsi keresztyénekként
hullottak az Élet portájára, de mégsem lesznek cionista keresztyének. Budapest
és az egész ország zsidósága tiltakozzék - a saját érdekében - az ellen, hogy
csak az lehessen jó író és mûvész avagy tudós, aki zsidó.
Vagyunk
még Magyarországon az úgy csúfolt „õsmagyarok”-ból, akik csak pár pillanatnyi
hangulatból ismerjük az antiszemitaságot. Se ízlésünk, se hajlamunk, se
érdekünk, se tehetségünk, se kedvünk, se õrültségünk nincs hozzá. A Degenfeld
Józsefek, Ferenczy Gyulák, Baltazárok, Kincs Gyulák, Justh Gyulák (mennyi
Gyulák, mennyi zárójel, s mennyi emlékeztetés a lázadó pogány Gyulára) csupa
derék várnagyok.
Ne
tessék (pláne, amikor Budapest kozmopolita voltáról annyi ócska és hazug szó
rikácsol) zsidóskodni és keresztényeskedni. Üzlet, zseb, hiúság: tiszteletre
majdnem méltó dolgok, de betakarni ezeket a legszennyesebb takaróval, a
magyar-zsidó kérdéssel - pfuj. Ezt csak rosszmájú avagy rosszeszû és látású
ember teheti, s minden okos zsidó vallású embernek meg kell pofoznia azt a
rövideszû gyarlót, akinek most jut
eszébe a keresztyénüldözés. Jó lesz egymást, jó lesz egymásra, jó lesz a
készülõ ultramontánizmusra figyelni, s hetyke dicsõségû írók (újságírók) ne
rontsák el a mi mûvelt, távolról-jötten is közös, egységes magyarságunkat és
kultúrásságunkat.
Világ 1911. november
30.
Ady Endre
|