I.
(Gyónás a Világnak) Confiteor: el
találtam felejteni megint, hogy szép hazánkban, Hungáriában, legkevésbé szabad
minden õszintén jött õszinteséget kiírni vagy kimondani. Az, amit a Világban a
Móricz-matiné keserû szájízeként elsóhajtottam, egy-két ultramontán hírlap
kegyébõl hercehurcás, igaztalan bûz lett. Már a verseim sorsa is kioktathatott
volna, hogy aki jó, új, bátor, az legalábbis: megérthetetlen, de mégis
agyonbunkózandó - nálunk. Amit írtam: igaz, de valósággal fatálisan éppen akkor
írtam meg, amikor én az én igazságommal csak igazságtalan lehettem. Ezt az
utált-tisztelt Budapestet éppen akkor kellett megvédeniük ragyogó, vitéz
embereknek sötét agyak rágalmai ellen, amikor én már levelemet megírtam. És én
megírtam a magam igazságát akkor, amikor minden nagyobb igazságommal Budapest
és népének, nyugtalanságának, forrongásának igazságát kellett volna kiabálnom.
Azt gondoltam szépen s a Világgal hivõen, hogy ma már Magyarországon lehetséges
bátran megróni minden nyilvános ferdeséget. Csalódtam, mert prédája s ürügye
lettem a felekezeties ostobaságok betû-orgánumainak, s még jó szerencsém, hogy
elvtársuknak nem fogadtak. Tanulság: jobban kell szeretnem ma még azokat is,
akiket a változtatás s az újító harc vágyán kívül világok választanak el tõlem.
Igazán sokkal dühítõbb butaságokat kell még nálunk vagy harminc esztendõig
lebírni, míg rátérhetünk egy igazi kultúrélet szépséghibáira. A Móricz-matinét
valóban keresztyén tüntetésnek vette néhány ember, de ördög vigye el a
taktikátlan poétát: nem kellett volna ezt meglátni. Mert nagyobb bûnök,
elmaradottságok, gonoszságok vannak Magyarországon, mintsem hogy a legkisebb jó
ember a legnagyobb becsületességbõl is akaratlan eszközükké legyen mindenfajta
reakcionáriusoknak.
II.
(Szendrey Júlia - telefonon) Hogy
Budapesten a telefon minden lesz, csupán jobb nem, tudjuk, de ennek a kimondása
is afféle szükséges, sõt nagyszerû banalitás. Hiszen van abban sok krisztusi
beteljesedettség, hogy a budapesti telefon elárul bennünket egymásnak, családdá
tesz. Van eset, hogy a kért cím helyett három-négy idegen beszélgetést kell
percekig hallgatnom, s ez: szép. Például: ma olvastam egy délutáni újságban
bizonyos Katz Etelkáról, aki egy nagyváradi ügyvéd barátnõje. De ezenfölül Katz
Etelka egy csak kezdõbetûkkel megjelölt bankdirektor úr részére keresett
harmatos, ifjú barátnõt Debrecenben. Debrecen is, Nagyvárad is ismerõs helyeim,
asszonyos kíváncsiság gyötört: kik ezek az urak? Telefonálgattam régi
ismerõsökhöz, s egyszerre csak váratlanul a Szendrey Júlia nevét dobták a
fülemhez. Valami fölolvasás-tervrõl tényleg olvastam is: „Szendrey Júlia
vétkezett-e, hogy Petõfi után újból férjhez ment?” Errõl nekem volt, van, lesz
írott, mondott, gondolt, határozott s nem tegnapi véleményem, de mégis
megrökönyödtem. A telefonon egy úr magyarázta (riport vagy megbeszélés,
készülés vagy vita volt-e, nem tudom) Szendrey Júliát s az okokat, hogy a
Petõfi jóslatát miért kellett teljesítenie. Más azt mondaná erre: ez a Budapest
mégiscsak intellektuális város, vagy rettenetesek itt a telefonviszonyok, de én
azt mondom, hogy a nõk halhatatlanabbak, a Petõfik nõi, a Petõfiknél.
III.
(Justh Zsigmond regénye) Szegény néhai
Justh Zsigának olvastam el - tizenkét év után fölmelegítetten - egy regénykéjét,
mivel most régibb íróink könyveivel mulatok. Ez a regényke a maga idejében
finom, sõt értékes volt, s okvetlenül különb a késõbbi Herczeg-regényeknél. És
áhítatosabban olvashatták az akkori sznob olvasók, mivel hát a legkékvérûbb
arisztokraták életérõl szól beavatottan s mégis naivan. Nem gondolnám, hogy
Justh nem ismerte a magyar kékvérûeket, s még kevésbé gondolnám, hogy azóta
sokkal változtak ezek a lények életükben. Nekem se sorsom, se idõm, se kedvem
nem engedték meg, hogy a magam szemeivel a saját szemeimmel láthassam - egy kis
egyenrangúsággal s fél lépésrõl - õket. De a Justh Zsigmond regénykéje újból
meggyõz, hogy a mi mágnásaink kiskirályi allûrökkel sem éltek s élnek másként,
mint a megpocakosodott kispolgárok. Hiába, az Életet kezelni, elintézni nem
elég a régi rablás, tébolygás, hetykeség, császári urakhoz való dörgölõdzés és
vagyon: kell, illetve kellene mindehhez egy kis mûvészet is. Egy igazi mûvész
mindig teljesebben, tudatosabban, szebben fogja elélni a reá kiszabott életet,
mint akármelyik Eszterházy herceg - ami megint, íme, egy kedves, jó, szükséges
banalitás.
Világ 1911. december
3.
Ady Endre
|