80. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(A Széchenyi-bál merénylete) Valami Széchenyi-bál nevezetû bál készülõ merényletére kell hangosan figyelmeztetnünk a magyar és patrióta társadalmat. Mi ugyanis, minden radika­lizmusunk mellett, óvatos kegyelettel vagyunk a történelmi Magyarország neves uraihoz, a mágnásokhoz, a király báróihoz. Nos, a Széchenyi-bál rendezõsége valami olyant gondolt ki, hogy csontjainkban meghûl a velõ, mert hát mi jó magyarok vagyunk. Egy ósdi, zenés életkép fogná bevezetni a Széchenyi-bált, mely zenés életképben - csak a szerepeltetett magyar fõurak élõ utódjai ágálhatnak. Avagy fordítva: olyan nevû s törvényesen biztosított leszármazású urak, akik érthetõ és természetes jusst formálnak a származáshoz.

Nos, hát itt van a baj, itt van a merénylet, itt van a merénylet a mi hazafias szívünk ellen, mert itt dupla baj van. 1. Ha a mai mágnás-úrfiak hiteles õseikhez ragaszkodnak - cseh, talján, sváb, francia inasok, udvaroncok, vitéz gárdisták vagy legjobb esetben is egy másik mágnás­családból tellett urak kerülnek ki. Magyarországban, e kaszinós nagyközségben, úgyis, igazán vagy igaztalanul, tíz-tizenkét mágnáscsaládról pletykálják, tudják, hogy az apák, a nagyapák vagy õsapák összekavarták a dolgokat, illetve az asszonyokat. 2. Ha az akkor, a zenés életkép idejében szereplõ fõurak utódai játszhatják csak a szerepeket, ki kell keresni egy légió fattyút és fattyú-utódot, ami lehetetlen, s ha lehetséges, akkor bántó.

Így tehát a Széchenyi-bál akármelyik végén fogja meg a dolgot, mindenképpen kegyetlenül jár el, mert hamisítást, ugye, a Széchenyi-bál rendezõirõl föltennünk nem szabad. Hadd higgye tovább is ez a jámbor, jó, alázatos, magyar társadalom, hogy arisztokratái legalábbis vérbeliek és hitelesek: nem kell a leleplezés. A Széchenyi-bál pedig vagy leleplezést volna kénytelen csinálni, vagy amitõl hazafias lelkünk retteg, s ami csúnyább: káprázatos elleplezést csinál, s hozzátesszük - minden gyávaság nélkül, de lovagiasan -, hogy ez írásunk személy szerint senkire sem vonatkozik a zenés életkép különben is ismeretlen úrfiai és dámácskái közül.

II.

(A Kenediek taktikája) Kenedi Gézának nem tetszik az irodalom és mûvészet szabadsága - sem, s még a parlamentben is - most nevessünk: a mai magyar parlamentben - kiönti a lelkét, effélékrõl beszél, s csendõrért kiált. Figyelem: ez nem olyan egyszerû eset, amilyennek látszik, s Kenedi Géza nincs egyedül, õ nem egypéldányú ember, a Kenediek sokan vannak, és sokasodnak. Ezek azok az egytizedtõl fölfelé egész egynegyedig, sõt félig írótalentumok, akik most sok szerencsével halászhatnak a zavarosban. Van nagyszerû, közönséghódító, új, magyar irodalmunk és mûvészetünk néhány esztendõ óta, s van egy megmohosodott, hizlalóba jutott, irodalmi õslényvilágunk. Ez utóbbi öreg is, tehetetlen is, pozíciókban, falásban elkényel­mesedett, de különben is bizonyos intelligenciájú. Most ezek helyett elõállnak, mint sértettek, azok, akik a két generáció között bújtak meg alacsony képességeikkel. A taktika az, hogy az õ panaszaik majd õrájuk hárítják a régibb és érdemesebb, de túlhaladt írók és mûvészek nimbuszát. Még az öreg Gyulainak mondottam, s nagyon igaz, hogy a becsületes, új irodalomnak és mûvészetnek Petõfi megmaradt kortársainál nagyobb, ravaszabb, ártóbb ellenségei ezek a Kenediek, még ha Rákosi Jenõnek, Herczeg Ferencnek stb. hívják is egyiküket-másikukat.

III.

(Tóth Béla mondása) A Világ kedves, kitûnõ fõszerkesztõje figyelmeztetett egyszer Tóth Bélának egy pompás mondására. Tóth Béláéra, akit nekem - sajnos - halála elõtt néhány héttel kellett egy sokáig késett, visszatartott cikkemben megfenyítenem. Hiszen lehet, hogy magam is járok, járhatok úgy, ha élek, mint õ: öregszünk és haragszunk, de õ hamar vált kíméletlen öreggé és haragvóvá. Ennek az egyébként nagyszerû magyar krónikásnak egyszer egy magyar sörgyáros magyarázgatta, hogy a magyar sör versenyezhet minden külföldivel, pártolni kell a magyar ipart és így tovább. Szerette volna, ha Tóth Béla ható tolla egy jó kis reklámot ereszt, s egyelõre bátorkodott kóstolónak fölajánlani egy pár ládányi sört.

- Kedves uram - hebegte az õ tüzével, meggyõzõdésével és bölcsességével Tóth Béla -, én ugyan pénzért írok, írásból szerzett pénzbõl élek, de a sörért fizetni szoktam.

Micsoda erkölcsi magasságban élt ez az ember, Magyarországon, ahol hazafias, altruista s tudomisén micsoda akciók jövedelmébõl nagy pénzeket raknak zsebre honunk számos nagyjai.

Világ 1911. december 24.

Diósadi