|
A
Világ, amely egész valójából és lelkébõl szereti és harsonázza az igazi
mûvészetet és irodalmat, nem most elõször bolygatja meg az írók dolgát. Most
azonban szeretné ezt a kérdést legegyszerûbb, de legaktuálisabb és
leghitelesebb forrásához visszavezetni. Beavatottabb íróemberek tudják, hogy
másfél év óta éppen azok között, akik sok idõ után megint irodalmat, magyar
irodalmat csináltak, kontroverziák, gyanúk vannak. Ez a beteg, balga és
lappangó krízis nagyon-nagyon árt az egész újulni vágyó magyar társadalom
ügyének. Végre is az írók, a mûvészek, az igazán azok, legérzékenyebb
ember-szerszámai egy társadalomnak, egy nemzet-kultúrának. A Nyugat folyóirat
megalapítója, a lelkes Hatvany Lajos írt volt ugyanezen folyóiratban egy pompás
cikket. „Irodalompolitika” volt a címe, s jellemzõ a hírlapoknál meghúzódott
magyar írók õszinteségére és szabadságára, hogy ez a nagyszerû írás majdnem
visszhang nélkül maradt. Körülbelül Hatvany Lajosnak ez a - mégis és sokáig -
emlékezetes cikke az, amely az új problémát nálunk eddig a hazugságok,
kényelmek és naiv önáltatások burkából legjobban kihántotta. Csak ebben a
koldus Magyarországban, mely egy-kétszáz úrnak tulajdona, lehetséges, hogy a
nagy, predesztinált mûvészt vagy írót az utókor elismerésével etessék és
halassák meg. Kell a legjobb írónak, mûvésznek is propagátor, ki az író és
mûvész még tartó élete alatt hozza meg a diadalt. A közönség nem rossz, csak
elrontott és lassú, tehát kivételesen becsesek azok a mûvészízlésû emberek,
aki[k] húsz-harminc éves elkéséstõl visszarántják a publikumot. Valamint hogy
szent és nagy valami a mûvészet, az író, a mûvész számára az újság, a hírlap, a
zsurnalisztika, szóval a bebeszélés, mondjuk reklám, de mondhatjuk a
kultúrlelkiismeret. El kell fogadtatni a közönséggel az új talentumokat minden
áron, de viszont nem szabad az ilyenek rovására új és új emberekkel olyan
forradalomra utalni, amely már megcsinálódott, s néhány évtizedig nem
ismétlõdhetik. Azután megint nem szabad több különbözõ írói generációt a
harmónia kedvéért egy nagy meddõségben egyesíteni. Szóval az író sem afféle
furcsa fakír, aki éhen-szomjan, alvón és élés nélkül éli le az életet. De
folytonos fölfedezésekkel, oktalanokkal, pláne e koldus s irodalmilag csak most
kezdett hajlamú országban, nem lehet igazi irodalom s ügyes, irodalmas
svihákság közé magas falat állítani. Tehát az irodalomnak - eleven és harcos
lendület lévén - szüksége van a politikára, sõt eszes õrnagyokra, sõt igen
jeles taktikára, melyhez persze vezérkar is kell. És most sûrítsük össze a
kérdést, melyet igen jogos véleményû író-kitûnõségekhez intéztünk.
„Van-e
szüksége és jussa talán a legzseniálisabb írómûvésznek, hogy okos propagandával
hozzá, mûveihez siettessék a lassú publikumot, s viszont az irodalom olyan
hitványság, hogy az okos irodalompolitika fölösleges, avagy olyan isteni és
égies, hogy igazi mûvésznek nem illik, sõt nem szabad halála elõtt gyõznie? És
egyáltalában szabad-e, szükséges-e irodalompolitikát csinálni, más szóval:
melléállni az igaz mûvész-íróhoz, s hozzájuttatni õt legalábbis egy kis percentjéhez
annak, ami halála után úgyis kijár, késetten, neki, s amit kontár ügyeskedõk s
forradalmaskodó másolók minden mai napon, hetyke életükben, elérnek?”
Világ 1911. december
30.
|