82. [IRODALOMPOLITIKA]

[Ady Endre nyilatkozata]

Hogy kell-e irodalompolitika, s hogy hogyan kell, errõl nekem régen és változatlanul megvan a véleményem, bõrömön és véremen szerzett.

Hatvany Lajos barátom nemrégiben pompás cikkben, éppen ebben a bizonyos irodalom­politikáról szólóban, mintha valamit nem eléggé hangosan mondott volna ki. Megmondhatja Hatvany Lajos is, hogy valahányszor e cikktémájáról szó esett közöttünk, talán még nálánál is hevesebben kardoskodtam az õ okos és nagy igazságaiért. De sõt bátrabb voltam, lévén az én számomra könnyebb és felelõsségtelenebb a bátorság, s azt vallottam, hogy nem elég a harc csak az impotensek, a számító epigonok s az öreg irodalmi tiszttartók ellen. Már-már harcolnunk kell istenigazában azok ellen a boltossegédek és masamód-kisasszonyok ellen is, akik a mi törõ, rettenetes küzdelmünkbõl utánozón olcsó hasznot iparkodnak húzni.

Nem ez az, amit Hatvany Lajos talán nem mondott ki elég hangosan, hanem az, hogy nekünk, néhányunknak, harcunk legkezdetén nem a fiatalság volt minden erõnk és jogcímünk. És nem a merészség csupán, amellyel egyedül afrikai kutatóknak, aviatikusoknak s börzelovagoknak szabad elindulni a merészség egyéb alsóbbrendû pályáiról hallgatván. És talán azt nem mondta ki elég hangosan az én szeretett és bátor Hatvany Lajosom, hogy mi, újítók és fölszabadítók, még nem hódítottunk annyit, hogy éppen csak tõlünk, nálunk akarjanak sarcolni a sarcoló kedvû legfiatalabbak.

Ez nem volt soha s nem lehetett se kenyérnek, se becsülésnek, hírnek irigylése avagy pláne új köntösû reakció, de egy szörnyûen világos megállapítás. Két-három-négy ember piacra vitte a bõrét, s mondjuk egy anticipált, szép, öreg frázissal: fölébresztette a magyar irodalmat, mely egy fertályszázadig horkolva aludt, s ekkor jönnek lakomára gyülekezve a jó fogú és jó gyomrú ifjak.

Hiszen jöjjenek az ifjak, mindig, örökösen jöjjenek, újjal, ébresztõvel, naggyal, valamivel, de ne csupán sokféle éhségükkel. S akiket illet, ne felejtsék el, hogy mi még nem nyertük meg a csatát, s csak pusztulásba visz bennünket a hátunkra rohanó mezei had. Itt várak és területek vannak, meghódítandók, megvevendõk, legyenek hát [a] fiatal fölbátorultak illõ türelemmel, ha a merészségnél egyebet úgyse tudnak behozni a viadalba.

Egyszer, valamikor, kedves, úri körben, irodalomról vitázó társaságban azt mondtam: ter­mészet­tudományos alapon se lehetséges, hogy jobb, igazabb magyar lírikus jöhessen harminc-negyven évig nálamnál s erõsebb irodalmi forrongás a mienkénél. Ez a tréfás hencegés, lehántva magamról a magamra övezett, önkényes dicsõség-ruhát, nem is olyan ízetlen tréfa: az Idõ törvényt és rendet tart még az irodalomban is.

Lehet, hogy nekünk a mai struktúrájú Magyarországban az lesz a sorsunk, hogy a méltóságos aggok s méltatlan ifjoncok kettõs ostroma, illetve ereje közül rokkantan kibukunk. S nekünk, akiknek ma még szép muszáj-dolog beletörõdnünk a valamilyes érvényesülésnek ál és megalázó voltába, holnap talán ez a kevés se jut. Zagyva, kicsi publikum, fölszabadult, zöld írók, dafkekritikusok: ezek bizony nem nagyon igazolják a Hatvany Lajos nobilis lelkének szép optimizmusát, de hátha hamar igazolni fogja õt a fejlõdés törvénye, parancsa, bölcsessége.

Világ 1911. december 30.

Ady Endre