|
Ezt
a mai Magyarországot egy csintalan és Voltaire-beoltott magyar epigon, aki egy
kicsit Kecskeméthy Aurél, s egy kicsit Baczur Gazsi, furcsán kicsúfolhatná.
Serleges nemzet valánk és vagyunk tudniillik nagy idõk óta, de most jutottunk
el a stílushoz, s most lett serleg-bujdostatásunkból: mûvészet. Ma már nemesen,
szépen rászolgáltunk a serleges Magyarország címére, rangjára: ma díszpoharat
ürít Magyarországon az is, akit a bornak csak illata is lever a lábáról.
Megérjük, hogy Magyarország buzgó, nemes antialkoholistái is kikaparnak egy
halott antialkoholista õst a sírjából, ha ugyan volt, élt és halt valaha ilyen.
S valóban semmi sem illik jobban a mai Magyarországhoz, mint az õs-kikeresés,
serlegalapítás s nagy ováció díszserleggel a Múltra.
Ez
a jó Feszty Árpád, ha már föltámadt, megérdemelne egy alapos, állami megbízást:
fesse meg az új Honfoglalást, ezt a serleges Magyarországot. Úgy képzelném:
minden mai, fórumi magyar díszpoharasan állna szemben egy patinás, az Idõben
megnõtt, históriai magyarnak árnyával. Többoldalú s gazdagabb egyéniségû és
hiúságú kortársak egyszerre több néhai nagyságért is emelnék poharukat, s
körülöttük ujjongana a boldog nép.
Valljuk
be, nemcsak Szemere Miklósék ûzik ezt a serlegjátékot, de mindannyian
csináljuk, akik ma Magyarországon valamit is ágálunk. Egy kis szekularizáció
kedvéért föltámasztunk régi, naiv, zavaros táblabírákat s az általános, titkos
stb.-ért meggyõzõdéstelen követeket. Holott Magyarországon még elvelõdök nélkül
is szekulárizálni kell, holott itt igenis a legteljesebb demokráciáé az igazság
és a muszáj, de mégis.
Vázsonyiék
Martinuzziékkal jöttek, még szegény Áchim is Dózsával, mi, irodalmi rendbontók,
Petõfivel, mind serleget emeltünk valakire. S hogy az egész magyar glóbuson, a
legádázabb ellenfelek is, kénytelenek egyformán ugyanazt csinálni, ez a
kétségbeejtõ. Szó sincs róla: egyformán, de itt-ott több ízléssel, jobbal
dikcióznak egy-egy serlegbe akasztott nagy névnek kapcsán. Hiszen Tisza István
például olyan konokul igaztalan, amikor Deák Ferencet veszi pártfogásába,
mintha ezt Zrínyivel vagy Koppány vezérrel cselekedné. Egy Zichy Assisi vagy
Nepomuk X. gróf Széchenyi-köszöntõje még annyira sem való, mint a Herczeg
Ferencé Petõfi emlékére.
Mert
ugye bizonyos, hogy valamennyien magunkért beszélünk, amikor a régi
Magyarország dísz-sírkertjét turkáljuk, magunkért, ügyünkért? S rajtunk és
ügyünk becsületességén, az emberi haladás hozzánk hajló viszonyán telik, áll,
hogy a serlegeinkbõl milyen bor beszél. A serlegemelõnek mivoltától,
tartozandóságától függ, hogy milyen ékesen és igazán támad föl a halott, akit
serlegével idéz.
Ha
volna Szent Imre-serleg, más beszéddel kapná föl azt beszédre a Ferenc
József-intézet most kicsapott mágnásdiákjainak valamelyike vagy egy szûzéletû
kispap. Széchenyirõl másként beszél Prohászka püspök, mint Szemere Miklós, s
egészen másképpen beszélne valaki, ha kit e korszak szükségesnek látna
Széchenyi egyenes lélekutódjának küzdelmeink közé beállítani.
Mindenesetre
az õsökhöz üzletbõl ragaszkodóknak van több okuk a régi nevek habzó serlegét
meg-megragadni. A magyar konzervatívokhoz, a „históriai” nevekhez még illik
inkább ez a pohár-torna, mint a lázadó, új, elszánt vitézekhez. És mégis úgy
van: ezek sem tehetnek másként, mert ha a temetõ, a sírok ország volnának,
kezet fogni ott is csak csontkezekkel szabadna s verekedni is.
Pedig
be szép volna serlegek nélkül nézni, állni szemben egymással, mikor az
igazságaink, illetve elfogódottságaink olyan véresen elevenek. Hiszen
serleg-föltámasztotta halottak úgyse fogják eldönteni a mi harcunk ügyét:
nekünk kell ezt az isteni és mindig újuló Élet lobogója alatt megvívni.
Serlegeket emelünk, emlékbeszédeket mondunk, halottakat idézünk ma
Magyarországon, holott tudjuk, hogy ököl, friss szó s több élõ kellene.
Azonban, azonban az jut eszembe: csináltassunk közadakozásból egy
aranyserleget, melybõl minden év egy ünnepies napján egy-egy „forradalmár”
valaki a serlegpolitika megszûnéseért kortyolna. Egyelõre, amikor egyformán
serlegelünk, s egyformán hódolunk Magyarország mai élettelenségének, halott
példa-kultuszának - ez a legbölcsebb dolog.
Világ 1912. január
24.
Ady Endre
|