86. DISPUTA

Oh, nem Berzeviczyék és az agg vagy ifjú Stróblék a bûnösök a Jókai-szobor botrányainak prezervatív módszerû és eredményû bûnében. Olyan ember dolgozik a Jókai-szobor meg­születése ellen még mindig, aki ez uraknál valamivel különb: Jókai Mór. Jókai Mór most még mindig nem akarja a maga szobrát, amiben sok gõg, de sok penitenciázás is van, mert életalkonyatának ismert szenzációja csak a balgáknál számít. Jókai azért penitenciázik most, mert nagyon megbánta nagy és folyton fokozni kényszerült népszerûségét, melyet sokszor csak igazán nem fejedelmi fényszórókkal táplálhatott. És most valljuk be, hogy a szoborra illetlenül kevés a pénz, s talán legfõbbképpen azért kevés, mert a Jókai szobrára kevés idõn belül kétszer gyûjtöttek. Mert az a nevezetes nemzeti ajándék alapjában már szoborcsináló, illetve szoborkésleltetõ, de mindenesetre, oktalan cselekedet volt. Már akkor a Jókai regényvilágának kegyelt népe még a politikai alakulásban is haldoklott, majdnem egy társadalom hullott ki egy társadalomból. S akkor Jókai számára csak az iskolás ifjak s a nagyszerû fantáziák némely amatõrjei maradtak meg úgyszólván a táblabíróvilág bölényein kívül. Ezek ott voltak, ott voltunk, az elsõ szobor-gyûjtésnél, de a második gyûjtésnek idejére már kifáradtak az adakozók, meg azután el is hitványodtak, elváltoztak a nebulók s a nebulók tanítói. Most már tehát érthetjük a penitenciázó Jókainak egyidejû, jogos gõgjét: még csak miniszterelnöki atyafi-utódság se kell hozzá, el fog jönni az õ napja. Hamarabb heveri ki még Vörösmartynál is a két nemzeti gyûjtést, meg fognak javulni az ifjú Jókai-olvasók tanáraikkal együtt, meg fognak sokasodni, s egy táborba áll velük a fölnõtt rajongók hadserege. Mert Jókaira olyan reneszánsz vár, olyan biztos, olyan isteni, mint amilyet csak a mûvészet kevés fenoménja várhat és kap is mindig meg. Jókai tehát most még nem akarja a szobrát, mert bûnhõdni is kíván, de egyben követeli a maga egész nagyságának nagyságos átlátását. Ez az igazság a Jókai-szobor ügye körül, melyhez ma még kevés a pénz, a hit, a lelkesedés, a korszerûség és a szent, megérdemelt s meglátni- és megadnivaló nimbusz.

*

Barkóczy kiváló, Molnár Viktor alkalmas, Zichy János uralmas ember, de nem csak õk vannak a világon és a minisztériumban. A Barkóczy menesztése Tisza Istvánnak majdnem utolsó, ütõ, kálvinista kártyája, s Zichynek aduttot kell keresnie. Örömére megtudja, hogy Molnár Viktor, aki neki nem kellemes, igen döntõ helyeken föláldozhatónak tartatik, pedig Molnár Viktor a döntõ helyek kedvéért sokat tett. Erre kész volt a játék: én uralmat akarok, ti Molnár Viktor fejét kéritek, s nekem hajh, Barkóczyt kellene föláldoznom: egyezkedjünk. Én nem sokat tartok a magam éleslátására, de már Molnár Viktor távozásánál ugyanígy láttam és jósolva mondtam mindent, s még a mai parlamentben is van egy-két fej, mert olvasom, hogy ezt a frivol játékot egy-két ember észrevette.

*

Sokat szerettem volna írni a nyelvészekrõl s a nyelvészkedésrõl, de eszembe jut, hogy Budapest apacsnyelvérõl szólván már szóltam és írtam egyszer errõl. Nem bánom, hogy Budapesten egy rém-sváb-kazár-tót-jász - ördög tudja, milyen nyelv készül. Azt se bánom, ha e nyelv irodalmat csinál, hiszen még egy nemes Mistral sem árthatott a francia nyelvnek, melynek pedig, mert annyira kész, szeszélyes, új, barbár mozdulatokkal ártani kellene. Van külön párizsi nyelv, sõt irodalom, miként van marseille-i, breton, normandiai s általában egy sereg regionális. De igazi francia s irodalmi nyelv csak egy van, kissé bajosan bõvíthetõ, de egy és szent, mert múltja és horribilis könyvtára van. Ha nekünk nem lett volna már Balassánk, Gyöngyösink, még inkább Zrínyink, egy kicsit Pázmányunk, de azután Mikesünk, Szabó Dávidunk, Vörösmartynk, Berzsenyink - Csokonaink - stb., hogy a következõkrõl ne beszéljek, akkor lehetne ezt a szegény magyar nyelvet kísérleti nyúlnak s Budapest székesfõváros ostoba, zûrzavaros fejlõdésének s kétséges önmagába-látásának átengedni. De utálva a nyelv-vegyesüzleteket, a túlságos és hivatottság nélkül õrködõket, megmondhatom, hogy a nyelv - tessék nevetni - élet és szentség, sõt istenség. Javítani rajta soha és sehol úgynevezett komoly emberek nem tudtak, mert nem is tudhattak, egy Csokonai fölért két-tíz-húsz-száz hadilábas ellennyelvésszel. Lehet, sõt látom, hogy ez a pénztelen, gyártalan, lélektelen, egészségtelen és zagyva Budapest kezd új-magyar nyelvet csinálni. De a demokráciát, a magyar parasztot fölszabadítót, talán csak egy európai háború késleltetheti, s ez a demokrácia bizonyos. Én magam csak fejlõdési stációnak szeretem ezt a nagy demok­ráciát, de hozzá kell adnom e szeretetemhez a magyar nyelv szeretetét, mert e nyelv az enyém, mûvészi és politizáló szerszámom. Egy demokrata Magyarország (bocsássanak meg konzervatív testvéreim a Nyugatnál) elintézi a mi nyelvkérdésünket is, mert nem minden vasút Pestre megy[!], s a magyar vidék akkor majd meg fogja tanítani magyar nyelvre még Budapestet is.

Ny 1912. február 1.

Ady Endre