|
I.
(A Kárpátok fölfedezése) Azt még csak
mérsékelt dühvel kellett megtudnunk, hogy egy francia geológus fölfedezte
nekünk és helyettünk vízügyileg a Kárpátokat. Hiszen a nagy magyar Alföld
tudományos, kutató fölfedezése is, földolgozásra biztatással, idegené volt.
Emlékszem, hogy fiatalabb koromban sokat nevettem az úgynevezett limes-kérdésen
s a külföldi tudósok ama szemrehányásán, hogy Magyarország késlelteti
munkátlanságával e nagy, tudományos dilemma elintézését. A limes-kérdés, ha jól
tudom, az volna: megállapítani a római kasztrumoknak, a régi római impérium
hódításának legszélsõbb határ-stációit. Ezt mindenütt régen elvégezték, még
Romániában is, de a magyar tudósvilág adós maradt vele, s én akkoriban még nem
értettem, hogy milyen súlyos, becsületbeli ez az adósság. Lehet, valószínû,
hogy azóta ezt is sok minden más kultúrkötelességünkkel egyetemben elvégezték
az idegenek. De most olvashatjuk, hogy Párizsban egy igazán komoly, bár kissé
szellemes tudós, megállapította az etruszk-magyar rokonságot s az
etruszk-magyar-finn valaminépségnek európai õsiségét. Hát ez volna, amit
legjobban megérdemelnénk, mert rá is szolgáltunk: idegen tudósok derítsék ki,
hogy honnan jött a magyar, milyen nyelven beszél, sõt - milyen nyelven kellene
beszélnie?
II.
(Demokrácia csinálhat hírbiztonságot)
Furcsán, hazugul hangzik, de tessék visszagondolni az utóbbi hetek gyalázatos,
pikáns, szétordított pletykáira. Kicsi ország, szegény, úri ország, ahol
szerephez, névhez, érdekességhez pár ezer embernél több nem juthat. De ezekrõl
aztán még az analfabéta is, ha kissé érdeklõdõ, megtudhat s megtud mindent, még
ami nem is történt velük. Ugye most már a paradoxonok Magyarországában nem is
olyan nagy a címben rikító paradoxon? Még a vagyonban, névben, tehetségben
kiváltságosak is hírüknek, nevüknek biztonságát csak akkor érhetik el, ha ez
országban nagy-nagy demokrácia lesz. Ha több választó lesz, több úgynevezett
érdekes ember lesz, s akkor a förtelmes, piaci, pletykázó leselkedésbõl
kevesebb jut együnkre-együnkre.
III.
(Budapesti pénz - Árkádiában) No-no, a
pénz csakugyan a leginternacionálisabb isten, de a budapesti pénznek mégis
mintha külön-szaga is volna, holott a pénznek - ugye - nincs szaga. Itt most
csak arról a pénzrõl szólnék, mely fogja magát, s az irodalomhoz meg
mûvészethez kegyes leereszkedni. A mai gazdasági, társadalmi rendszer ezt a
vadházasságot alapjában mindenütt egyformává és hitvánnyá teszi. De nálunk
különösebben, penetránsabb bûzzel, mint egy-két friss, emlékezetes affér
mutatja, ahol pénz és írás elszánták magukat a nyilvános megverekedésre. A
budapesti pénz szegényebb, piszkosabb, mint másfajta pénz, nyugatibb és
szolidabb. Persze, hogy szegényebb s piszkosabb nem tud lenni, mint éppen a
legalkalmasabb médiummal, az irodalommal, illetve írással és mûvészettel
szemben. Mihelyst neki ez üzlet, akkor már nem is úgy bánik vele, mint régi úr
a jobbágyaival, de mint Fáraók az õ piramisépítõ rabszolgáikkal. Hiába nõ
Magyarországon csodagyermek módjára az intellektuális kultúra, a legnagyszerûbb
lehetõség arra, hogy az egész mai Európát lefõzzük szellemiekben. A pénznek
kell szaporodnia, múltat kapnia, modort tanulnia, szóval meg kell, hogy tanulja
a társaságbeli érintkezés módját és mikéntjét.
IV.
(Bécs - a fõváros) Most megint politikai
bõrünkön is érezzük, hogy a fõvárosunk - Bécs. Nagy kár, hogy így van, de így
van, s csak két eset változtathatna rajta: 1. ha mi leszünk erõsebbek,
gazdagabbak; 2. ha õk megint olyan szamarak volnának, hogy abszolutizmust
csinálnának. Mondok egy érdekes, pici példát: egy íróember, magyar íróember, ma
Bécsbõl kapja inkább azokat az ostoba, érdeklõdõ leveleket, melyek mégis
járnak, kellenek egy írónak. Bécsen keresztül ismer és ismerhet bennünket a
világ, s ha ez fáj, ha ez árt nekünk, és ha máról-hónapra[!] erõsebbek nem
lehetünk, bizony talán még jó is volna egy kis büszkeség- és egyéniség-faragó
abszolutizmus.
Világ 1912. február
8.
Ady Endre
|