|
Biharországnak
Nagyváradért kell sok mindent megbocsátani, e nagyszerû városért, melyet gróf
Tisza István sohase szeretett. Nagyvárad mindig tud beszéltetni magáról,
valahogyan mindenhol képviselteti magát, s lehetetlen nagyváradi emberrel nem
találkozni, akárhol járunk. Íme, itt van most Nagyvárad a Biró-Pekár-ügyben is,
amelyben Biró Lajos azzal vádoltatott, hogy a Pekár Gyula ismerten gazdag
portájáról csent. S Biró Lajosnak ítéletet kellett kérni, várni, érni arra,
amit a minap kimondott egy magyar bíróság: a dúsgazdag ember nem igen szokott
lopni.
Furcsa
kis kinema-sketch az Élet, Magyarország, Budapest, ha most eszembe jut, hogy
tíz nap óta hány nagy hírlaptémát kellett tékozlón elvetélnem. Beteg voltam,
nagyon beteg voltam és vagyok, s nem tudom, mikor vehetek ismét ceruzát a
kezembe. De máig nem hittem, hogy szépen, doktorilag el kell szánatnom magamat
egy esetleg hosszú s úgynevezett gyógyulási eljárásra. Ilyenformán nem írtam
meg az én kedves napi, de fontos dolgaimat, melyekért gyermek-újságíró gyanánt
buzogtam.
Hogy
szerettem volna például korbácsosan írni arról, hogy Tisza István, mint egy
önképzõköri ifjú, Széchenyi-szerepet vállal. Mert valóban így van: ez a
kietlen, hatalmas szikár, új gróf, teljes pökhendi kultúrátlanságával, új
Széchenyi szeretne lenni. Dehát nem volt erõm és idõm ennek a szörnyû tébolynak
megrovására, amikor egy végzetes, nagy, zseniális, tragikus, szép lélek
utódjává teszi magát demokratikus, királyi hazugságaival egy - senki.
De
hiszen nem errõl van szó, hanem arról, hogy van egy Biró-Pekár-ügy, s hogy
Pekár Gyula kivette a kezembõl a plágiumvád kardját. Mert nekem van ám nagy
panaszom Biró Lajos ellen, akivel s a kiváló Nagy Endrével ugyanegy nagyváradi
szerkesztõségben robotoltunk egyszerre. Régen megutáltam már az életemet, tehát
a lírámat, s elszántam magam, s ezt be is jelentettem, hogy a lapomnak regényt
fogok írni. A regény „A Vér városa” volna, szóltam régebben róla, elõtte, s a
regény hõse - ha megírnám - Nagyvárad volna, a város, a közösség.
Nos,
és mikor ez a legtermékenyebb Biró Lajos, édes, jó, régi barátom, megír olyast,
ami az én megírandó regényem részetlen része, hát persze haragszom rá. Pekár
Gyula nem sejtheti, hogy mi az: két együttélõ, együttinduló, fiatalságukkal
ugyanegy pompás, kivételes városba jutott valakik.
Az
esetrõl írást adtam: tíz-tizenegy év elõtt ketten s egyszerre hallottuk annak a
mesének a meséjét, amelybõl Biró nagyszerû megbõvítéssel színdarabot csinált.
Nagyváradi eset, de megeshetett a középkornak akármelyik olasz városkájában.
Azonban nem Pekár Gyula jöhet vádakkal, de egy Ady Endrének nevezett én akkor,
amikor Biró Lajos ellen fenyítõ rendre készülünk.
Biró
Lajos lopta el az én novelláimat, miket meg se tudtam volna írni, s õ lopta el
az összes színpadi sikereket. Ez a kiváló, bölcs ember megbocsátja azt a
gyanúmat is, hogy témáinkat egyazon helyrõl vettük: együtt éltünk.
Végül
Pekár Gyula úrnak, mint pörvesztesnek, meg kell üzennünk, hogy úri célja nem
sikerülhet - antidemokratikus okok miatt. Õ tudniillik azt hitte, hogy
legjobban az úri és lovagiassági paranccsal kényszerítheti a csacsi hivõket az
irodalmi elégtételadásra. Most már láthatja, hogy egy rossz novella írása, a
képviselõség s tudom-is-én-még-mi nem jogosítja föl arra, hogy tehetség legyen
- a tehetség ellen. Biró Lajos megengedi nekem, a régi barátnak, hogy
hirtelenségét és hírességét, amely egyet jelent, megbocsássam, s barátilag,
testvérileg kívánjam: soha Pekárnál különb, veszedelmesebb ellenfele ne legyen.
Világ 1912. február
20.
Ady Endre
|