90. SZELÍD, ÚJ JEGYZETEK

I.

(Goga Octavian rabsága) Mikor Goga Octaviant, a románok nagy költõjét Szeged úri börtönében traktálta a hivatalos magyar vendégszeretet, üdvözletet küldtem Szegedre. Testvéri üdvözletet a testvérnek. Köszöntõ szeretetet a nemes harcosnak, de itt az a fontos csak, hogy egy szanatóriumból küldtem. Ebben a Városmajor-szanatóriumban gyönyörûen talpra állítottak azóta tudós Sarbó tanár és a buzgó szanatóriumi doktorok. S új egészségemmel mégis félénken, bánatosan vagyok sok-sok hét után visszalépõben a világba, s csúnya irigységgel irigylem Gogát. Kell abban törvénynek lennie, hogy én ugyanakkor bénán, tépetten szanatóriumba zuhantam, amikor Goga isteni diadallal vonult be tömlöcébe. Én is, bár Szeged börtönét csak úrkodó ifjúságom úrfikorából, párbajért ismerem, istenemre, mást akartam. Hiszen volt részem egy kevés dutyiban betûheccért, bátorságért, népszeretõ indulatért is, de a magyar sors hogyan[!] megcsúfolt. Nem dühít, jaj, már nem is butít semmi az én poétaságom magyarságából, s üresnek és becstelennek látom ezért magamat. Pedig üres és becstelen volt a magyar fórum, mely olyan adott lelkes lelkesedést táplálás helyett csömörré muszájolt, mint az enyém. A Goga Octavian rabsága irigylendõ élet és szabadság volt, s az én magyar sorsom szomorúság, halál és utálat. Úgy kezdek járni tanulni s visszalépegetni a legsivárabb társadalom harcterére, kényszerû õrhelyemet keresve, mintha kolerakórházba vinnének.

II.

(Beöthy Pálék hisznek) Hát persze, hogy ha igaz, ha nem igaz, Tisza István klienseinek szájába adja a fáma ama bizonyos hivõ mondást a magyar történelmi középosztályról. Azaz Beöthy Pálék hitték volna, hogy most dõl el az úgynevezett magyar dzsentri vezetõ sorsa. Mert ha most ügyelnek, vigyáznak, akkor még legalábbis ezer évig megnyújtódik e történelmi középosztály élete. Kell, hogy az ember egy csomó kegyetlen, tréfás kérdést elhárítson, amikor a régi virtusos nemzetesek e nazarénus utódjainak nevetséges ágálásáról hall. Jót bizony csak ünnepnapokon vár az ember e komisz, zavaros, terméketlen háborgástól, melyet magyar életnek csúfolnak az angyalok odafent. De kérdés helyett még az is megjósolhatja, aki utálja a jóslást, hogy csak éppen Beöthy Pálék esnek ki egészen bizonyosan a nagy jövõre-játszásból. Nagy erõk leskõdnek és vakációznak ott, ahol lejárt, gyatra, pulya, hetykén úrhatnám s akarás helyett követelõ vágyakozásban kimerülõ szuszocskák merik magukat erõknek hinni.

III.

(Návay elnök figyelmébe) Ha Návay csakugyan kénytelen lesz lemondani elnöki, szomorú méltóságáról, csinálhatna valami nagyszerû tréfát. Semmi mást, csak tíz évrõl olvastassa föl kellõ apropóból azokat az inzultusokat, melyekkel a magyar honatyák egymásnak kedves­kedtek. Pedig a képviselõ urak elég elõvigyázók, óvatosak, okosak, s talán századrészét se mondták meg annak, amit egymásról tartanak. De az elnöki székbõl denunciálva, mégiscsak érdekes volna tudni, hogy erkölcsi halottak, panamalovagok, kéjencek, vesztegetõk, haza­árulók stb., stb. testületében nem nagy öröm elnökölni. Pedig hát mindezek csak századrésznyi õszinteségecskék elordításai, s ha ezek az urak mindent õszintén elmondanának egymásról, szegény, magyar nyelvünkön is mi adnók a világnak a leggazdagabb bûnügyi lexikont.

Világ 1912. április 17.

Ady Endre