I.
(A Carpathia meséi) Csak Óperenciás
tengere volt a magyarnak, és ez sivárul meztelenkedik ezer év óta a magyar népi
fantázia koldusságán. A Balaton, a Sárrét, a székely tócsák s egyéb pocsolyák
nem tudhatták pótolni az igazi tengert. Az Alföldnek délibábja, ködje és
porfelhõi s a hajdanvaló Bakonyok sem. De most a Carpathia hajón és tengeres
társain titkok, mélységek, katasztrófák, csodák tárulnak a bujdosó magyar elé.
A Titanicok süllyedésérõl, az úszó jégvilágokról, a pusztulásról mesék
születnek, s a mesék eljutnak a bús, rejtett, kicsi magyar falvakba. Tisza Istvánék
mégiscsak igaz magyarok, s Arany Jánosnak csak most volna igazán érdemes élni.
A magyar nagyurak kivándoroltatják a magyar népet, hogy fejlõdjék egy igazi
eposzhoz végre a fantáziája. Szerencsés nemzet vagyunk mégis mi, magyarok, kik
egyszerre élhetjük Homérosz és Marx korát. A magyar parasztok Trója-New York
ellen hurcolódnak hadba, s a magyar odüsszeák most nõnek ki a szûk
Sobri-sarukból. Meglássa[!] a világ, hogy megszületik a hiányzó magyar
népeposz, hacsak közben ki nem pusztul a hozzávaló nép.
II.
(Schemua a vasutakon) Schemua, a
vezérkar fõnöke, azoknak a vidékeknek a vasútjait vizsgálja, hol a nyáron a
próbaháborúk tarta[t]nak. Schemua lesz a vasutak ura, s nem pedig a
nemzetgazdaság. Íme, hogyan találkoznak a csalódásban néhai Petõfi Sándor és
jelenleg Tisza István. A vasutak nem a Föld idegei, s nem is arra valók, hogy a
magyar kiskirályok nyílt pályás útjukról visszarendeljék. Sõt még csak nem is
arra jók, amire a magyar gazda, kereskedõ s miegymás adófizetõ gondolja. Baross
Gábor, amikor közgazdasági vasútpolitikát kezdett, legelõször is a nagy
katonákat „fõzte meg” - mint Budapesten mondják. S Magyarországon megint
lehetne sokat költeni utakra és vasutakra, ha egy északkeleti vagy keleti
ellenségtõl kellene riadoznunk. Most Olaszország felé épülnek a vasutak, s
Magyarországnak nemzetgazdasági érdeke: az orosz veszedelemért imádkozni. Mert
a vasutakon, a vasutakon is Schemua az úr, s minden rosszat és jót csak a
hadseregtõl, a katonáktól kaphatunk.
III.
(A választójog-ellenes Arisztophanész) Az
bizony szép lesz, ha az öreg Arisztophanészt is besorozzák a harmincmilliós
magyarság hirdetõi s az antidemokrácia publicistái közé. Láttam a Felhõknek egy
bátor, szabados párizsi elõadását, és sohase felejtem el. Párizs az atticizmus
egyenes örökösének tartja magát, s Párizsban igazán nem lehet sem imperialista,
sem revánspárti Arisztophanész. Ellenben a darab átdolgozása a legpárizsibb,
modern, bohózatos, csúfolódó, hazárd. Csak az atticizmus maradt meg benne s az
elfajult demokrácia kipellengérezése, s ez jogos Párizsban. De attikai só
szüksége nélkül, amikor a magyar bors elfogyott, s a zsidó timsónak kell
helytállani mindenfajta szellemességért, kár Arisztophanészt közénk állítani.
Az meg azután igazán vakmerõ tempó, hogy kicsúfoljuk a fejlõdést és a
demokráciát, akiket nem is ismerünk. Se Athén, se Párizs nem voltunk még egy
piciny gondolatnyit se, s egyszerûen ostobák azok, akik most az öreg
Arisztophanészt az Urak kongregációjába veszik föl.
IV.
(Magyar színészek Bécsben) Ha megvalósul
s állandósul is a magyar színészek vendégjátéka Bécsben, ez nem lesz magyar
hódítás. És ezt jó lesz elõre tudniuk mindazoknak, akik már készülõdnek a
harsány dicsekvésre. Ha a magyar színmûírók bús hadát Bécsnek büszke vára
gyengülés nélkül bírta ki, színészeink hódítását pláne nem fogjuk magyar
hódításnak kidicsekedni. Esti látnivalókra a mai közlekedési viszonyok között
annamitákat s magyarokat egyforma könnyûséggel szerezhetnek meg a látványos
házak urai. Értéke, jelentõsége pedig, hogy egyformán ez, azt csak az nem érti
meg, aki komolyan hisz a mai esti langyos fürdõszerepû színház-komédiában.
Világ 1912. április
21.
Ady Endre
|