|
Az
Úristen, aki nagy és ártatlan, s akit egy majdnem bölcs fogadalmam óta nem
volna szabad pörökbe szállítanom, bocsásson meg nékem. Szeretett és áldott volt
Õ valamikor, zsoltáros gerjedelmeket támasztó, igazi és kegyes volt, de
fölségesen vitátlan. Nem mondom, hogy megérdemli, de az történt vele, hogy a
legmaibb Magyarországon divatos, sõt, oh szegény, kapós lett. Ahol pedig jó
dolga van az Úristennek, ott nagy bajuk lehet és van azoknak, akikért az
Úristen - van. Hiszen mondhatnám úgy is, hogy azoknak, akik az Úristenbõl
élnek, de unalmas a papfalás, s a pap alapjában fellah-lény. A pap fölfogadott,
fizetett vagy olykor fûtött ügynöke egy biztosító társaságnak, mely jó pénzért
kárbecslések esetén malaszttal fizet. Ejh, térjünk a dologra: szinte pontosan
ugyanazon napokban értekeztek a magyar katolikus püspökök, a kálvinista
konventi urak s vegyes protestánsok. Végre-végre olyan szép a tavasz, hogy ezt
is megértem, s azt is, hogy május felé vagy körül tobzódik legzöldebbül az
Úristen-csaló vágy is.
Kár,
hogy az Úristent nem egyszerre csalták pápisták, protestánsok, keletiek,
zsidók, istenesek, istentelenek, mert az Úristen mindezt elbírja. Úgy gondolom,
hogy hiányoznak az adventisták, nazarénusok, baptisták, kikiáltóan ateisták,
istenes humanisták s az összes új religiók.
Mert
az Úristen, bár Õ igen-igen passzív, nagyon beletérdelt az életbe, különösen a
magyar életbe, lévén Õ úristeni mivolta mellett a legelsõbb közgazdasági
szakértõ. Annyira az, hogy kezdi már a tömjénáldozatot is elfelejteni, mert
mostanában, Magyarországról másféle füstök próbálkoznak hozzá.
A
katolikus püspöki kar például az ünnepeket nem akarja kevésbíteni s a
káplánokat és harangozókat az Országos Munkáspénztárba beíratni. A kálvinisták
konventje viszont szentül meg van gyõzõdve, hogy ötszáz koronás nyugdíjból még
a papözvegyek sem élhetnek meg, ami igaz is. Közben a kálvinisták kijelentik,
hogy most már õk fogják a vallás és tudomány nagy kérdését megoldani: Zoványit,
a Kálvinnal leszámoló Zoványit közben ijedtükben fölmentik. Prohászka és
Zoványi, ezek az Úristennek olyan küldött szolgái, akikkel szóba kell állni,
holott nem is szolgák.
Gyönyörû,
megható, hogy a felekezetek ígyen próbálják szolgálni magukat és hogy egy
pillanatig sem jut eszükbe, mennyire zavarnak bennünket.
Semmi
vallásos nem volt a vallásfelekezetek e véletlen, egyidejû találkozójában, de
annál több gazdaságos. A katolikus autonómián kezdve, a párbéreken át a
domesztikáig s a rémület egyrészrõl a szekularizációtól, másrészrõl a
templomcsukástól.
Idegen
embernek, nem magyar embernek, gyönyörködnie illenék ennyi furcsaságban, ha nem
látná bennük az ostoba, de nagy törvényt is. Azt a nagy törvényt, mely vezérlõ,
szabad publicista tollal nálunk, Magyarországon, olyan megoldást tanácsol,
amelyet Szent István úr is kiröhögne. De nálunk, ahol a porosz s birodalmi
német erkölcsök nyomán tanulunk, haladunk, látjuk elõre a jövendõt. Micsoda
centrum, micsoda konzervatív többség lesz itt Tisza Istvánékkal s a
legkatolikusabb Zichyekkel. Micsoda kihasználása lesz itt a különféle
vallásokkal tisztelt Úristennek, aki ezúttal is egészen ártatlanul kerül a
krédóba.
Az
Úristennek könnyû a dolga, mert nevet, ha van, de mi nem túlságosan örvendünk -
én legalább nem - az Úristen ez új, magyar kultuszának.
Az
Úristen nevében, aki úgyis valószínûleg mást akar, mint az õ felekezetei, de
nyilván legalábbis annyit, mint a tavasz, ez Isten-szezonnak azon mívelõit
üdvözlöm, akiknek sem a püspöki kar, sem a konvent nem parancsol. Szép, szapora
fajta ez, emlékezem, hogy húsz évvel ezelõtt legalábbis húszezerszer kevesebben
voltunk.
Világ 1912. május 1.
Ady Endre
|